BÖRTÖNBE ZÁRTÁK, MEGKÍNOZTÁK A KÉSŐBBI KOMÉDIÁST: HORVÁTH GYULA

Volt valami arisztokratikus benne. De talán nem is ez a legkifejezőbb jelző: inkább egy jómódú festőművészre emlékeztetett, aki fütyörészve sétálgat a Montmartre-on.

Azzal a legendás körszakállal is alaposan megelőzte a korát. Az ember, aki látta, hallotta őt színpadon, filmben, azt gondolhatta róla, íme, egy bohém különc. Pedig Horváth Gyulaként száz meg ezer honfitársunk él. De a hétköznapi név mögött egy csodálatos, valóban utánozhatatlan művész lapult.

Kápolnásnyéken talált nyugalmat. Visszavonulót fújt a hangos, zajos civilizációtól, a nagyváros lüktetésétől, a rivaldafénytől. Utolsó éveiben már nem szerepelt, talán nem is hívták. Mintha elfelejtették volna. De addig az élet vonata csak zakatolt és zakatolt megállíthatatlanul, és ahányszor valamelyik állomáson megállt, maradandó, felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg őt. Hatéves koráig Ausztriában élt. Aprócska gyerek, aki németül kommunikált. Hiába szóltak hozzá magyarul, csak nézett csodálkozva, hogy mit is akarnak tőle. Aztán a család úgy döntött, hogy felpakolják a kevés cókmókjukat és irány Karcag, irány a nagyszülők háza. Új élet kezdődött számára, rácsodálkozásokkal, mámoros pillanatokkal teli időszak. S ha lassan is, de elsajátította a nyelvünket és 11 esztendős korára tökéletesen megtanult magyarul.

Tanult, mert értelmes, okos, érdeklődő gyerkőc volt. Sikeres érettségi vizsgát tett, majd azt gondolta, innentől elindul fel, egészen fel az Alpok tetejéig, vagy akár a csillagokig is. Őt aztán nem állíthatja meg senki és semmi. Csakhogy a sors már a kaptató alján stoptáblát mutatott neki. Ausztriában élő szülei miatt osztályidegennek számított Magyarországon. Zűrzavaros hely volt akkor a Kárpát-medence, és a tanult fiatalember mindezt a rossz érzést úgy akarta eltolni magától, hogy meg akart szökni. Logikus gondolat volt, logikus és bátor, ám a kivitelezésbe hiba csúszott. Az ifjú Horváth Gyula disszidálni akart, csakhogy a határon elfogták, és agyba-főbe verték. De ez csak a pokoljárás első pillanata volt. Nem sokkal később már börtönben ült, mint egy bűnöző, mintegy gonosztevő, akit aztán ott is kegyetlenül megkínoztak, ütöttek, rúgtak, olykor ok nélkül, máskor pedig egy sebtiben, titokban készített Jézus-rajz miatt.

Ő a komédiás. Merthogy később, jóval később már így hívta magát. S ez is állt névjegyén, sőt, a lakása ajtaján is. Szabadulása után még szó sem volt arisztokratikus megjelenésről, bohém művészkülsőről, ehelyett izzadt és gürizett, melózott kora hajnaltól késő estig, hogy éljen, hogy túléljen minden lelki kínt és újra felépítse saját magát. Írhatnánk azt is, hogy a nulláról kezdte, de ez inkább mínusz tíz volt, vagy száz. Eleinte pályamunkásként alkalmazták a vasútnál, ennél keményebb foglalkozást nem is választhatott volna. Télen, fagyban, nyáron, hőségben, csákánnyal, kalapáccsal a kézben, a sínpárok között, mellett… Embert próbáló feladat. Aztán váltott, és kubikosként fáradt el a nap végére egy téglagyárban. Később javulni látszott a helyzet, mert munkát kapott egy kórházban, ahol már irodavezetőként alkalmazták. S közben hogy embernek érezze magát, verseket olvasott egyiket a másik után.

Több mint hatszáz költeményt tudott kívülről, mert rajongott a rímekért és a léleksimogató gondolatokért. Melósként jelentkezett 1951-ben a színművészetire, ahol olyan nagyságok tanították mint Várkonyi Zoltán és Sulyok Mária. Négy esztendővel később már diplomás emberként sétált ki a színészképzőből, mintegy leporolva, elfelejtve mindazt, amit az elmúlt években rá szabott, rá mért a sors. Komédiás leszek. Talán ez járt a fejében, amikor szerződtette őt a Magyar Néphadsereg Színháza, a későbbi Vígszínház. Majd játszott  a Jókai színházban, Szolnokon, a József Attila Színházban, ahol 18 esztendőt töltött a teátrum vezető színészeként, majd 1982-től a Vidám Színpadon. Ez volt az Ő igazi futballpályája!

Az a szép zöld gyep! Mintha csak ezt érezte volna rajta a közönség, olyan tökéletesen mozgott ezen a legendás pályán. És a sors mintha kárpótolni próbálta volna a korábbi szenvedésekért. Játszhatott Karinthyt, Molnár Ferencet és szerepet kapott Hasek remekművében, a Svejkben, s talán ez volt az ő nagy-nagy alakítása. Katz tábori lelkész szerepében. Ötvenöt esztendőt töltött a pályán, ez alatt száznál is több színpadi és filmszerep jutott neki. A legtöbben talán a Szomszédok című teleregényből emlékezhetnek rá, amelyben ő volt Gyula  az ócskás, Etus mecénása. És ez a bizonyos Gyula már-már családtagnak számított a fővárosi vagy vidéki otthonokban. De Horváth Gyula talán nem a kisember megformálásával alkotott elsősorban maradandót, a hangja szinte önálló életre kelt a Macskafogóban, a Süsüben, a Kukori és Kotkodában.

Ritkán nyilatkozott, és a sajtó sem csinált belőle igazi sztárt, pedig megérdemelte volna, hogy többet foglalkozzanak vele. Amikor nagy ritkán kérdezték azt mondta, mindent, amit elért, magának köszönhette, sem párt, sem szakszervezet, sem kegyes direktor nem segítette a pályafutását. Szerepért, fizetésemelésért nem könyörgött, ehelyett egyvalamit kért: lehetőség szerint minden darabban benne akart lenni. Így lett belőle a komédiás, aki Jászai Mari-díjat kapott. A nagy komédiás, aki egészen mélyről kapaszkodott fel a rivaldafénybe, végül 2005-ben, 75 esztendős korában aludt el örökre. Többet érdemelt volna…

Nyugodj békében, Horváth Gyula!