SZÁZAK ÉLETÉT MENTETTE MEG A HÁBORÚ ALATT: HORVÁTH TIVADAR ÉLETTÖRTÉNETE

Volt az arckifejezésében valami megmagyarázhatatlan nyugalom és magabiztosság. Ha egyszer azt mondta volna valamelyik televíziós műsorban, hogy: „Hölgyeim és uraim! Szíves engedelmükkel, itt hordom a felöltőm jobb felső zsebében a bölcsek kövét” – nos, a közönség gondolkodás nélkül elhitte volna neki.

Pedig Horváth Tivadar „csak” egy remek színész volt, a néző számára. Honnan is tudhattuk volna, hogy több, sokkal több annál. Egyszer valaki gyönyörű történetet mesélt róla. Olyan történetet, amely megmutatta az igazi énjét. Nem a színpadon, nem a kamerák előtt – a való világban. A történet akár a Schindler listája is lehetne kicsiben. Felkavaró pillanatokkal, emberi sorsokkal, s a szeretet erejével. A háború alatt történt 1943 végén, amikor munkaszolgálatosok vonultak a Józsefvárosi pályaudvarra. Éhes, fáradt, riadt emberek, kiszolgáltatva az élet viharának, na meg a kíméletet nem ismerő hatalomnak. A munkaszolgálatosokat bevagonírozták, és a frontra küldték. Akkor jelent meg egy hideg zúzmarás reggelen a pályaudvar két parancsnoka.

Somogyvári Rudolf és Horváth Tivadar. A két fiatal, sokra hivatott színművész. Katonai szolgálatot teljesítettek és közben gyakorolták a hivatásukat is. Ilyen időket éltünk. Egymást váltva teljesítettek szolgálatot a pályaudvaron, ám azon a reggelen mégis egymás mellett álltak, amikor megjött az új „transzport”. Az ifjú művészek nézték a kiszolgáltatott, elcsigázott embereket, aztán félrevonultak néhány percig. Összesúgva beszélgettek, majd közölték a munkaszolgálatosok parancsnokával, hogy a pályaudvar karbantartásához szükségük van erre a zászlóaljra. Két nap alatt elintéztek minden papírügyet, megszereztek engedélyeket, és négy hónapon át ott tartották a meggyötört embereket Józsefvárosban, megakadályozva, hogy a frontra küldjék őket. Megmentve ezzel az életüket.

Horváth Tivadar soha nem beszélt erről senkinek. Nem akart a hős szerepében tetszelegni – pedig színészként olykor megadatott neki ez a szerep. A színművészeti akadémiát 1941-ben végezte el, ám tudásszomja csillapíthatatlan volt. Színésznek készült, ám közben újabb és még újabb szenvedély kerítette hatalmába. Elvégezte a hegedűszakon a Zeneakadémiát, és filozófiai, művészettörténeti tanulmányokat is folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A nézők alighanem ezt látták azon a jellegzetes karakteres arcon. A tudás magabiztosságát. Olyan darabokban játszott, mint a Koldusopera, az Egy szerelem három éjszakája, az Irma, te édes, és az Őrült nők ketrece. Mégis a könnyű műfaj királyaként emlékezhetünk rá.

A kisujjából rázta ki a mulattatást. Mintha az ő neve fémjelezte volna leginkább és legjobban a revüt, és a kabarét. Kevesen tudják, hogy ő lehetett a legendás és hihetetlenül népszerű Jégrevü első főrendezője is, arra viszont már sokan emlékezhetnek, hogy Horváth Tivadar fontos szerepet töltött be a Rádiókabaréban is. Fanyar, jellegzetes humor jellemezte őt. Várkonyi Zoltánnal együtt aztán kitalálták a televíziózás őskorában, hogy illenék az év utolsó napján valamilyen különleges műsorfolyamot készíteni. Ők ketten rendezték az első szilveszteri műsort.

Száz és száz arca volt. Ha kellett beszélt, ha a helyzet és a szerep úgy hozta, énekelt. Megszámlálhatatlan sanzon fűződik a nevéhez, és ő találta ki a Slágermúzeum című televíziós műsort is. Folyamatosan dolgozott. Ha nem képernyőn, vagy színpadon, akkor a rádióban. Horváth Tivadar volt ugyanis Péteri úr a Szabó családban. Ezt írták róla egyszer: „Szuggesztív és magával ragadó. Nézőjét, hallgatóját az első perctől az utolsóig fogva tartó dinamizmus jellemzi legjobb szerepeiben. Utánozhatatlan eleganciájú, kulturáltan, jó ízlésű jelenség…”

Sokszor kérdezték tőle, miután rendezőként is megmutatta tehetségét, hogy melyik áll hozzá közelebb, és ő ezt mondta: „a színészet persze, hogyne imádnám hát a színészetet én, aki operaénekesnő fia, operaénekes unokája vagyok, s már gyermekkoromban dalszínházat rendeztünk be a szobám sarkába. De sikerélményt ad a rendezés is, amely egyben pedagógia, hiszen olyankor nem csupán mások szerepével, de kicsit mások életével is foglalkozom…”

Sztár volt, mégis egyszerű ember maradt. Ahogy írták róla: „Népszerűségét soha sem váltotta aprópénzre, igényességéről legendákat mesélnek…”  A magánéletéről ritkán nyilatkozott, annyit tudni, hogy évtizedekig élt a XII. kerületi Matyó utcában a feleségével, aki a népszerű Matyóbaba vendéglőt vezette. S a vendégek finom ételek mellé olykor desszertként megkapták Horváth Tivadart is, ezt a maximalista művészt. Egy jó embert. A Teremtő talán ezért is adott neki 83 esztendőt…

Nyugodj békében, Horváth Tivadar!