Negyvenkét esztendeje ezen a napon lőtte le Mark David Chapman John Lennont. Az értelmetlen gyilkosság áldozata a könnyűzene királya, a beat Mozartja, generációk első számú kedvence volt.
Olvastam én is a Zabhegyezőt. Salinger korszakos regényét, amelyben Holden Caulfield keresi a helyét a világban, afféle lázadóként, talán épp olyan volt, mint mi magunk egykoron. Ha olvasom ezt a könyvet, mindig eszembe jut, mintha a Zabhegyező hozzád, a te életedhez tartozna, kedves John. Pedig a halálod, az értelmetlen halálod egyik kelléke volt. Furcsa esztendő volt az az 1980-as. Rácsodálkoztunk a folyamatosan változó világra, ám egyvalami öröknek tűnt: a zene. S hordhatott az ember bakaruhát, csöves farmert, konfekcióöltönyt, biggyeszthetett a fejére tányérsapkát, szalmakalapot, vagy épp egy kendőt – a zene súgta a fülébe, hogy az élet szép, csak keresd meg benne a helyed!
Talán te segítettél a legtöbbet ebben John! Te, meg persze Paul, George és Ringo. Gyűlöltem Mark David Chapmant és képes lettem volna felpofozni. De ezzel nem voltam egyedül. Az ember, aki küldetésként élte meg a gyilkosságot. A férfi, aki vitte magával a Zabhegyezőt, és aki a könyv első oldalárra odabiggyesztette: „Ez a vallomásom,…” Mi közöd volt neked ehhez az egészhez, John? Mi közöd volt neked egy zavarodott elme akciójához? Hiszen ha a lövés helyett beszélgetni kezdett volna veled, tán soha nem süti el azt a pisztolyt. Több voltál John, sokkal több, mint egy bálvány. Költő voltál, művész, generációk számára az élet maga. Dallal, harmóniával, rímekkel, gondolatokkal, vágyakkal, sírással, nevetéssel, szerelemmel. Helyettünk írtál számot, helyettünk énekeltél, helyettünk alkottál tökéleteset.
Az ember csak keresi a szavakat, és a szavakban keres téged, a fiút, aki a szüleivel Liverpoolban élt, s aki jóval később tudta meg, hogy ír vér is csörgedezik az ereiben. A nagyapád még Dublinban született, de walesi felmenők is ott voltak a családfádban. Talán a nagynénéd és annak férje fedezte fel benned a Menlove Avenue 251 szám alatti házban, hogy mi rejtőzik benned. És persze Mimi nagynénéd, aki bevitte a rajzaidat egy liverpooli suliba, és ahová azokat megnézve felvettek. Ott találkoztál későbbi feleségeddel Cinthya Powell-el. És ott találkoztál a katonás fegyelemmel, amelytől annyira de annyira irtóztál. Mert a rock and roll a szabadságról szól. A rock and roll nem csak zene, életérzés is. S te akkor már rajongásig szeretted Elvis Presleyt, Chuck Berryt és Buddy Hollyt. És akkor már ott volt a közeledben barátod, Paul McCartney, majd egyszer csak előbukkant valahonnan a tömegből George Harrison is. És ti onnantól kezdve megalkottátok a csodát.
Azt írták rólad, hogy a XX. század legbefolyásosabb zenészei között vagy. Százmilliónyi fiatal hallgatta a Beatles dalait és olyanok akartak lenni mint te. És elindultatok a világhódító útra, játszottatok mindenhol, és szinte menekülnötök kellett a túláradó szeretet elől. Soha senki és semmi nem váltott ki annyi érzést, érzelmet az emberekből, mint a Beatles. Boldog voltál a legnagyobb sikerek közepette? A Beatles-mánia leírhatatlan jelenség volt. A Beatles hatása azóta is felbecsülhetetlen. S akik hallgatták, akik rajongásig szerették a számokat, azt gondolták, hogy ez maga a tökély, és majd mindig és mindig így lesz. Hogy ti színpadra álltok, jönnek az újabb lemezek. Hogy ti összetartoztok, és megöregedve, egymásba karolva is zenéltek majd. Nem így történt. Száz meg száz kétségbeesett írás jelent meg a lapokban a zenekar feloszlásáról, a mítosz végéről. Más utat választottál, más utat kerestél. Imádtak és azért sem haragudtak rád. Aztán beleszerettél Yoko Onoba, és bár mocskolódó cikkeket írtak róla, de ti ketten akkor már egyre közelebb kerültetek egymáshoz, hogy aztán az utolsó, a legutolsó pillanatig összetartozzatok.
1971-ben megjelent az Imagine. Ez az album már az álmodozásról és a dühről szólt egyszerre. A szám pedig, amit írtál, a világbéke himnuszává vált. Fehér ruhák, fehér zongora, fehér szoba. Álomvilágban éltél, John. Akkor már menekültél a valóság elől, mintha tudtad volna, hogy a valóság majd pisztolygolyó formájában beléd fúródik. Azon a decemberi napon 1980-ban a Dakota házban voltatok Yokóval, és a híres fotós, Annie Leibovitz készített felvételeket rólatok. Meztelenül bújtál oda Yokohoz és Leibovitz halkan, mosolyogva azt mondta nektek, címlapkép lesz ez hamarosan. S ti, a Dakota házból kilépve a lemezstúdióba indultatok, ám a ház kapujában ott állt valaki, aki rátok várt. Mark David Chapman, aki zavarba jött és mozdulni sem tudott, amikor meglátott benneteket. Majd amikor magához tért az első sokkból, autogramot kért a lemezére, és te ráírtad a borítóra: „John Lennon, 1980 december” S hogy milyen a sors, egy bizonyos Paul Goresh ezt a jelenetet megörökítette a fényképezőgépével.
De ez még nem az utolsó pillanat volt. Még elmentetek a stúdióba, aztán amikor visszaértetek onnan, az azóta is ott várakozó Chapman megvárta, míg Yoko elsétált mellette, csak annyit mondott: „Mr Lennon?” Aztán… lőtt… A merénylet után levette a kabátját, és elkezdte olvasni a Zabhegyezőt. Amikor a rendőrök odaértek, Chapman még mindig Salinger könyvét olvasta, te pedig John már útban voltál a Mennyország felé. A világ, amely elől egyre inkább elbújtál, megtalált, és rád rontott, brutálisan, könyörtelenül, értelmetlenül. Mindössze 40 éves voltál, és sokszor eszembe jut, milyen lehettél volna hatvan vagy hetvenévesen. Tán hosszú hajjal, kerek szemüvegben, őszes szakállal, teli s tele bölcsességgel és még több, sokkal több érzelemmel a dalaidban. Mert énekeltél volna, ez nem is kérdés, énekeltél volna az utolsó utáni pillanatig. De énekelsz nekünk most is. Csak másképp. Kicsit messzebbről, de énekelsz. Amíg világ a világ…
Nyugodj békében, John Lennon!
