Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. S mi akkor is nagyon vártuk az ünnepeket, naná, hogy vártuk. A tinédzserkor mámora és abszurdba hajló lázadása közepette is csodálatos dolog volt újra gyerekké válni.
Kisgyerekké. Várni, ahogy a szaloncukrok egyszer csak beszínezik azt az illatos zöld fenyőt. Várni ahogy rotyog a fazékban a székelykáposzta, ahogy a konyhaasztalon készül a kókuszos sütemény, a bejgli. S persze várni mindennél jobban az ajándékot.
1978-at írtunk, s különleges esztendő volt az. Márciusban például a szovjetunióbeli Gagarin űrhajós kiképző központban egyszer csak munkához látott Farkas Bertalan és Magyari Béla. A mi hazánk fiai az űrbe készültek, s mi itthon földhözragadtak hittük is meg nem is. Aztán júniusban, Argentínában egy ritka ellenszenves portugál bíró kiállította Törőcsik Andrist, majd Nyilasi Tibit, és a magyar labdarúgó válogatott 2-1-es vereséget szenvedett a világbajnokság nyitómeccsén a házigazdától. Valóságos tragédiaként éltük meg mindezt.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Majd október 16-án Karol Jozef Wojtylát választották pápává – II. János Pál néven. Ez azért volt világszenzáció még azok számára is, akik beszélő viszonyban sem voltak a teremtővel, mert a XVI. század óta először fordult elő, hogy ne olasz nemzetiségű főpap kerüljön Szent Péter trónjára. Néhány nappal később János Pál pápa azt mondta, amit azóta is idéznek és emlegetnek: „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt…”
Az ifjúság édes madara persze ott repült, szárnyalt, verdesett körülöttünk és figyeltünk a finomságokra, miszerint megalakult az EDDA, a Korál és a Hobo Blues Band. Persze hogy a zene, a zene, a zene, a zene kell…. Az LGT egyébként abban az évben dobta piacra Mindenki című tökéletes korongját. Vártuk az ünnepet, a karácsonyt, talán jobban, mint addig bármikor. Merthogy december 23-ra Piramis koncertet hirdettek a Budai Ifjúsági Parkba. Afféle bejgli-koncertként harangozták be az eseményt, mintegy megkockáztatva, hogy a publikum szétfagy, kétoldali tüdőgyulladással megy haza, esetleg örökre szóló élményben lesz része. Gyanítom az utóbbi maradt meg mindenkiben, aki ott volt.
Az 1978-as esztendő arról is emlékezetes maradt, hogy esős, szeles, hűvös nyár köszöntött ránk, így aztán a második fénykorát élő Ifipark, amely áprilistól szeptemberig várta a rajongókat, abban az időszakban jókora bevételkiesést szenvedett. Lehetett nagy sürgés-forgás, megszámlálhatatlan tanácskozás, hogy miként kompenzálják ezt. Aztán valaki egyszer csak azt mondta: legyen Piramis-buli karácsonykor, szabadtéren! Gyaníthatóan néztek rá megdöbbenve, mondván: ez tuti, hogy meghülyült…
Fotó: Fortepan
Óriási koncert volt az. Lélekemelő, extázisba hergelő. A Piramis a csúcson volt, 1978-ban már a második lemezét adta ki és ha Som Lajos, Révész Sanyi és a többiek valahol felléptek, valóságos népvándorlás követte őket. Az országban akkor már megszámlálhatatlan Piramis Őrs működött, és ez ellen még a tanárok sem háborodtak fel. Felesleges lett volna.
A fiúk legszívesebben Révész Sanyivá változtatták volna magukat, rocksztárrá, a nők kedvencévé, az ifjúság bálványává. Azon az 1978. december 23-i estén pontosan hétezer-hétszázhetvenhárom fizető néző sétált be a Park nézőterére. Irdatlan hideg volt, így aztán megannyi óvintézkedésre volt szükség. A zenekar felszerelését hőlégfúvókkal melegítették, a színpadot pedig befedték és folyamatosan fűtötték. Arra már nem emlékszem, hogy hány pulóver, kabát volt rajtam, mindenesetre nem a hideg, a didergés, a vacogás maradt meg bennem arról az estéről, hanem a boldogság.
A Piramis állítólag háromszoros gázsiért vállalta a fellépést, és hogy a zenészek élvezték a bulit, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Révész Sanyi a mínuszok közepette is tornatrikóra vetkőzött és úgy énekelte, hogy Tél volt, hó esett és jöttek ünnepek…” Az Ifipark csúcsa egyébként épp a Piramis nevéhez fűződik. Volt olyan koncertjük, amit több mint tízezren néztek meg a helyszínen.
Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor
Az egykori Ifipark ma már Várkert Bazár néven világörökségi státuszt élvez. Az Ybl Miklós tervei alapján épült neoreneszánsz stílusú épületegyüttes egykoron üzleteknek, műtermeknek, tanműhelyeknek adott otthont. A második világháborúban több belövést is kapott, súlyosan megrongálódott, majd évekig a kutya sem volt kíváncsi rá. Aztán egyszer csak valamelyik KISZ-funkcionárius kitalálta, hogy íme egy hely, ahol kulturáltan szórakozhat az ifjúság. Így történt, hogy 1961. augusztus 20-án megnyitották az Ifiparkot, színes esztrádműsorral, színészek, komikusok fellépésével, kötelező elvárással a közönség felé: a fiúknak fehér ing és nyakkendő, a lányoknak szoknya. És ott volt ugye Rajnák elvtárs, mint igazgató, na meg az ő verőlegényei, akik felügyelték a rendet és ha kellett jókora taslikkal, kisebb-nagyobb pofonokkal küldték el a randalírozókat. Vagy azokat, akik egyszerűen nem voltak szimpatikusak nekik.
Öt forintba került a belépő és 2500 vendéget engedtek be. Ez volt a csendes kezdés, csakhogy jött a beatzene térhódítása, no meg az első sztárzenekar, a Scampolo és már 1964-ben pokoli hangulatot teremtettek, ugráltak, csápoltak. S nem volt megállás, először, hiszik vagy sem, sörért és virsliért lépett fel itt a Metro, az Illés, a Kex, a Juventus, a Tűzkerék, a Bergendy, a Sakk-Matt, hogy később aztán ezt az ízletes fizetési eszközt megtoldják százötven forinttal.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
A hetvenes években a rockzene térhódítása töltötte meg újra meg újra a kultikus helyet, játszott itt a Skorpió, az Omega, a Taurus, a Generál, a Beatrice, a P. Mobil és még sorolhatnánk. A Karthago például itt játszotta el először a Requiem című számát. Aztán 1980 májusában egy EDDA bulin leomlott, ledőlt az egyik kőkorlát, és többen is súlyosan megsebesültek. A helyet életveszélyesnek nyilvánították, ám 1984 szeptemberében még engedtek egy utolsó, egy legeslegutolsó kalandot: a P. Mobil csapott a húrok közé és búcsúztatta el a Budai Ifjúsági Parkot. Generációk rajongásig szeretett találkozóhelyét.
De akkor, 1978. december 23-án még a tél sem tudta elvenni a koncertélményt attól a több ezer embertől, aki egy nappal szenteste előtt énekelni akartak. Énekelni és közösségi élményt szerezni. És aztán Révész Sanyi beleüvöltötte a didergető, koromsötét budai éjszakába: „Engedj énekelnem, s érzem, hogy szabadnak születtem…” Akkor, mi ott, enyhén savanyú Kőbányai világostól, no meg a garantált fejfájást okozó Éva vermuttól megrészegülve, vele énekeltünk és kiabáltunk, és azt gondoltuk, hogy ennél tökéletesebb karácsonyi ajándékot aligha kaphattunk volna a sorstól.
Ma is így érzem…
