Karácsonyi vásár nélkül nem volt igazi a szeretet ünnepe. Mert jó volt vegyülni a sokadalomban a Váci utcában, érezni a forralt bor és a sült csülök illatát. Régebben Aranykapunak hívták. S mi átbújtunk rajta, hiszen nyitva volt, és csábított.
Kész vagy már Endre? Indulnunk kellene! Hideg van kint, estére mínuszokat mondanak, használjuk ki a délutánt. Kapcsold be a fűtést a kis nyolcötvenes Fiatodban, aztán uzsgyi, irány Budapest, irány a belváros, ahol nyitva van az Aranykapu, csak bújjatok rajta… Valahogy így indultunk neki többször is. Ifjonti fejjel megy az ember a világ végére is, csakhogy úgy érezze, részese az életnek. Márpedig a karácsonyi vásár tartogatott mindent, mi szem, szájnak ingere. Egy fiatalembernek más sem kellett, mint kipirult arcú, nevető fruskák, ínycsiklandozó illatok, benne a forralt bor zamatával. Még szó sem volt méregdrága töltött káposztáról, meg kaviárral ízesített lángosról. Csalamádés hamburgert ettünk, sok ketchuppal. Vagy óriáskiflibe dugott virslit, hozzá olyan csípős mustárral, amelytől majd kiugrott a szemünk.
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
De talán ettől is volt jó és szép az egész. És menőnek érezhettük magunkat néhány bögre forralt bortól, kigombolt felöltőben, az örök élet reményében. Menők voltunk az agyonkopott, kéz alatt vett szűk farmerjainkban, az ormótlan bakancsunkban. A hangulat volt a lényeg, a Váci utca sajátos hangulata, ahová valóban csak ilyenkor merészkedett be az átlagfiatal. Mert az Anna presszó kultikus hely volt – de nem nekünk. Külföldön élő és rövid, baráti látogatásra visszatérő hazánkfiai ültek ott, elegáns gyapjú pulóverben, jólfésülten. Az átlagember számára megfizethetetlen whiskyvel, konyakkal.
A Váci utca város volt a városban akkor is. A csillogásával, a drága üzleteivel, a matyóhímzésekkel. De amikor megnyílt az Aranykapu, megjelent ott bárki, az ország legeldugottabb részéből is, és büszkén sétált végig a forgatagban. És ittam Endre helyett is, merthogy ő sofőrködött, a maszek tévészerelő papa által vásárolt és a hetvenes évek végén nagyon is menőnek számító piros nyolcötvenes Fiatjával. Így hangolódtunk akkoriban a karácsonyra a Váci utcában.
Fotó: Fortepan/Főfotó
A forgatag magával ragadta az embert. Olykor szó szerint, merthogy óriási körhintát állítottak fel. A fiúk két percig pöröghettek, a lányokat időnként tíz percig is hagyták föld körüli pályán repülni. És az sem zavart senkit, hogy fehér műanyagbódék kínálták a különböző portékát, a megannyi giccset, karácsonyfa-díszt, norvég mintás kötött sapkákat, a szarvasos pulóvereket. Honnan is tudhattuk volna akkoriban, hogy egyszer majd minden megváltozik, hogy a vasfüggöny eltűnik, s hogy a karácsonyi vásárokon míves faházakból árulják majd a kézműves termékeket.
Szerettem ott lenni Endrével. A gyerekkori barátommal. Együtt jártunk mindenhová. A Népstadionba kettős meccsre, Piramis-koncertre, Agárdra, a popstrandra. A városszéli diszkóba, ahol a Boney M.-re tántorogtunk. Azt gondoltuk, rólunk szól az élet. Endrét sokszor láttam ott nevetni, vagy épp zavarban lenni, amikor szemrevaló, szőke leányzók nevettek ránk. Jó lett volna velük együtt csillagszórót gyújtani valahol a közeli Duna-parton. Jó lett volna a szerelemről beszélgetni, vagy csak az álmainkról. De a hidegben mindenki ment tovább, hogy aztán siessen haza, mert otthon a család is készült az ünnepre.
Fotó: Fortepan/Makovecz Benjamin
Endre nem sokkal a két emlékezetes este, a karácsony és a szilveszter után, egy dermesztő januári hajnalon fának csapódott a piros nyolcötvenes Fiatjával. Mire észrevették és mentőt hívtak, már útban volt a végtelen felé. Nélküle hosszú-hosszú évekig nem mentem karácsonyi vásárba. Aztán néhány éve végigsétáltam a Vörösmarty téren, és azt gondoltam: ez annyira szép, hogy Endre biztosan most is nevetne. Az egészségére is ittam a méregdrága forralt borból, és miatta vettem a sült csülökből is keveset. Egy pillanatra újra ott voltam a régi Váci utcában. Az Aranykapuval, a csalamádés hamburgerrel. És ott volt Endre is…
Boldog karácsonyt, barátom!
