KONOK PARASZTGYEREKBŐL LETT HITELES SZÍNMŰVÉSZ: MA 84 ÉVES KONCZ GÁBOR

Az igazi férfi 84 esztendős lett. Fajsúlyos, tekintélyt parancsoló szám a neve mellett. De az igazi férfi így, ebben a korban is teli s tele van életenergiával. Koncz Gábor halkan, távolságtartóan beszél az elmúlásról, s hangosan, szenvedélyesen az életről.

Csak mesél és mesél. Jó hallgatni azt a jellegzetes hangot, jó belefeledkezni a történeteibe. Az ember csak becsukja a szemét és megjelenik előtte Gyula vitéz, a dunai hajós, aztán Oszi, aki Dezsővel karöltve üldözte Bors Mátét. Megjelenik megannyi karakter, s valamennyiben az a közös, hogy Koncz Gábor által vált időtállóvá. Csak mesél és mesél Mezőkeresztesről, ahol 18 esztendőt élt. De milyen kalandokkal, nélkülözésekkel és ábrándozásokkal teli 18 esztendő volt az! Hogy is mondta nem is olyan régen a Mandinernek: „Ételt, levegőt, gondolatot és tartást kaptam ott a szülői házban apámtól és anyámtól…”

Már a születése is megannyi izgalmat okozott. Az édesanyja egy hétig vajúdott, mire egy Mezőkövesdről odahívott orvos segítségével világra jött. Parasztemberek nevelték, becsületes parasztfiúvá. Becsületes, erős, konok parasztfiúvá. Mert az volt. Szerette a vidék hangját, a fák, a növények illatát, az élet keménységét. És szerette azt a vályogházat is Mezőkeresztesen, ahol élt. Nem volt fürdőszoba, sem villany. De nem panaszkodott, nem irigyelte a jobb sorsú iskolatársait, nem irigyelte a gazdagabb kortársait, mert mindennél fontosabb volt számára a szeretet, amelyet a szüleitől kapott.

No meg a titkos kincsei, két füzet, egy könyv, egy tolltartó, s ezek az apja nadrágszíjával voltak átkötve. Különleges gyerekkor volt az, a nyers erő és a finom, könnyed intelligencia töltötte be azt a vályogházat, az apja ugyanis tökéletesen beszélt latinul, és a latin szó ott a gyertyával, petróleumlámpával megvilágított helységben olyan volt, mintha egy más, egy szebb világból jönne. De az ő világa is tökéletes volt. Mindig megtalálta benne önmagát. Ha zuhogott az eső, nem elbújt, nem fedezékbe vonult, hanem nevetve, kacagva, olykor kiabálva indult az erdőbe, ki a rétre gombát szedni, hiszen az anyja erre kérte, erre biztatta. Aztán máskor változott a kép, meg a helyszín, mintha csak film forogna, és operatőr állna lesben kezében a kamerával. Úgy mozgott ő a Kácsi patakban, hogy halat fogjon, hogy legyen mit enni otthon. De a sors két cigánygyerek személyében megsegítette, azok ketten megmutatták neki hogyan kell kézzel halat fogni. Varázslat volt ez, az élet hétköznapi varázslata. Merthogy a hal szereti, ha a nád között megsimogatják, és ő volt a legboldogabb, amikor egyszer két pontyot, két kövér, tátogó halat vihetett haza és tette le a családi asztalra büszkén. De azt is megtanulta, hogy a parasztember számára nem is a föld, sokkal inkább a ló a legfontosabb.

A ló, amelyet egy elátkozott rendszerben elvittek tőlük, a kulákoktól, merthogy annak tartották őket. A lóval már négyéves korában barátságot kötött. Ha kellett a szőrén ülte meg, és vágtatott vele, mint valami kuruc harcos a labancok után. Vágtatott árkon, bokron át, és olykor bele a vízbe is, hogy aztán a Tisza szó szerint és átvitt értelemben is megpörgesse, megforgassa és megtanítsa az óvatosságra. Örvény kapta el, a folyó zabolátlansága, hogy aztán egyszerűen csak kidobja, visszadobja őt az életbe. Később a szerepeiben is imádta a lovas jeleneteket, sőt gyakran a saját lovaival láthatta őt a közönség. Merthogy a parasztfiúból, a konok legényből csak színészgyerek lett.

Egyszer fogta magát és valami belső tűztől hajtva elment felvételizni, és előadta a Walesi bárdokat. Várkonyi Zoltán és Básti Lajos előtt szavalt, két csodálatos színész kikerekedett szemmel nézte az egészséges önbizalomtól duzzadó, egyszerű vidéki fiút. Háromezerötszáz jelentkezőből vettek fel tizenkettőt és ő volt az egyik. És nem csak színinövendék lett, melózott is. Nem mondta neki senki, ő akart többet. Nézte a hirdetéseket, és azt látta, hogy a legtöbb pénzt Csepelen, az öntödében, segédmunkásként keresheti. Ezerhatszáz forintot! Sok pénz volt az, és ő az immár színészgyerek rendszeresen dolgozott légkalapáccsal, mert bivalyerős volt. Azt mondta erről: „Lett pénzem, lett ruhám, lett életem…” És ment vissza a vályogházban, ment vissza a gyerekkori élményeihez, a szüleihez, és bevezettette az áramot, csináltatott fürdőszobát, és talán még kacsalábon forgó kastéllyá is alakította volna azt a rogyadozó viskót. De a szülei soha nem kérték volna ezt tőle. A főiskolán olyan tanárai voltak, mint Ádám Ottó, vagy Várkonyi Zoltán. Valamennyien látták benne az őserőt, az őstehetséget. Jöttek a filmek, egyik a másik után, és a közönség rácsodálkozott a szikár, izmos, jóképű, dacos fiúra. Soha nem okozott csalódást, bármilyen karaktert bíztak rá, lendületesen, átéléssel, szenvedéllyel alakította. Merthogy mindig szenvedélyes ember volt, talán a legszenvedélyesebb a színészvilágban.

Páger Antalt tartotta példaképének, a zseniális Págert, aki szinte a kezei között halt meg, az Éjjeli menedékhely egyik előadásán. Amikor odaszólt az idős kollégához: „Öreg, van Isten…?” Mire Páger hosszú szünetet tartva azt mondta: „Ha hiszel benne van, ha nem hiszel nincs…” És ott lett rosszul, hiába jött a mentő, hiába vitték kórházba, meghalt. Koncz Gábor az igazi férfi nem fél az elmúlástól. Olykor beszél róla, beszél a majdani temetéséről, hogyan képzeli, hogyan szeretné, halkan, visszafogottan. Még azt is megemlítve, hogy majd egy olyan fotója jelenjen meg a gyászszertartáson, amelyben kis oroszlánt tart a kezében, és nem több negyven évesnél. De sokkal harsányabb, sokkal szenvedélyesebb, ha az életről kérdezik.

És azért is nagy dolog, hogy már életében szobor készült róla, Mezőkeresztesen, és erről a szoborról ezt mondta: „Gondoltam, ha egy paraszt megy biciklivel és látja, hogy itt egy szobor, odamegy és megnézi, és azt mondja, talán nem is volt rossz színész…” Mert az igazi férfi szerény is. Immár 84 esztendősen, kerek, izgalmas életúttal a háta mögött, két gyönyörű lánnyal, unokákkal, sebekkel, mámoros pillanatokkal a lelkében.  

Isten éltesse, Koncz Gábort!