A Teremtő talán mosolygott. Látta, ami a hetvenes út 47-es kilométerkövénél történik. Látta a virágokat, a vörös rózsát, a fehér krizantémot. Látta az emlékezés virágait, a szeretet szirmait, ebben a zűrzavaros világban.
S látta, hogy az ember jó, és soha nem felejti azt a 25 éves fiatalembert sem, aki többet, sokkal többet érdemelt volna az élet nevű társasjátékban. Talán a kör közepén állna. Talán halkan gitározna két koncert között, csak a barátainak. Talán halkan pengetné azt a különleges hangszert, s közben látná a gyönyörű, immár 30 éves lányát, ahogy ott áll a háttérben, kezében – az ő unokájával…
Talán boldog lenne. Talán a legboldogabb ember lenne a földgolyón, hiszen minden és még annál is több megadatott neki az évek, évtizedek során. A zene, a szeretet, a rajongás, az összetartozás, a mámor és a siker. Kell ennél több? Talán mosolyogna, talán bölcsebb lenne az elvágtatott évtizedek után. Talán óvatosságra intené az ifjakat, akik szájtátva néznék, hallgatnák a játékát, a varázslatos gitárjátékát. Talán tökéletes életutat járna be. Irigylésre méltót. Hiszen álmodozunk valamennyien a népszerűségről, álmodozunk valamennyien – az álmok beteljesüléséről. De közben futunk, rohanunk, mintha folyton lemaradnánk valamiről. Mintha valami különleges erő ott, a lélek mélyén állandó mozgásra, kalandvágyra késztetne. Hová sietünk? Miért gondoljuk azt ifjonti fejjel, hogy lemaradunk valamiről? Miért akarunk kipréselni egy pillanatból, egy órából, egy csókból, egy napból többet, és még többet annál, amit adhat? Miért kergetjük a vágyainkat, miért kergetjük a szabadságvágyunkat? A hetvenes út 47-es kilométerköve afféle mementó. A beteljesületlen élet mementója. S ez a hely, ez az aprócska hely a tiéd, csak a tiéd Kunos! Ott indultál el a halhatatlanság felé. Ott indultál el a Mennyország felé.
Nem így kellett volna történnie. A forgatókönyvet mintha elírták volna. Mert az élet habzsolása, a siker simogatása, a mámor lélekpumpálása nem érhet véget ifjonti fejjel. Ahhoz túlságosan kevés az, ami történt. A hetvenes út 47-es kilométerköve zarándokhely. A mai napig. Pedig régen történt, lassan harminc éve, hogy ott motoroztál Kunos, az FZR 600-as Yamaháddal. Mintha a Jupiter felé robognál, száguldanál, úgy nyergelted meg azt a csodamasinát. A motort, amelyet szerelmednek hívtál. Menni és menni, kiélvezni a pillanatot, ha kell a gitárt pengetve, ha a helyzet úgy hozza, a csókot ízlelgetve, ha az agy, vagy inkább a lélek azt diktálja, a sebesség mámorát átélve.
Fotó: Arcanum/Kurír
„Teszek még egy kört a szerelmemmel…” Ezt mondtad azon a meleg júliusi éjszakán. Az Edda-tábor zsúfolásig telt, a rajongók kedvenceikhez közel, egészen közel hajthatták álomra a fejüket, amikor te azt mondtad: irány a végtelen, irány a forró széllel simogatott végtelen, mert egyszer élünk, talán valóban csak egyszer élünk. S felpattantál, mint a Tenkes kapitánya a lóra, úgy a motorra, arra a csodajárgányra, és az felbőgött, mély, egészen mély hangon, mintegy jelezve, hogy ez az erő kiapadhatatlan. S te büszkén nyergelted meg a japán csúcstechnológiát, és indultál… a végzet felé.
Huszonöt évesnek lenni az élet ajándéka. A kor, amelyben már aprócska bölcsességbonbonok gurulnak. A kor, amelyben még ott van a gyermek lelkesedése, és a felnőtt higgadtsága. Huszonöt évesnek lenni a teremtő tréfája. Ott és akkor kellene megállítani az időgépet. Ott és akkor kellene végteleníteni az időt. Mire gondolhattál azon az éjszakán? Alighanem arra: szerencsés vagy, talán a világ legszerencsésebb fickója. A rajongók megőrülnek érted, a gitár úgy szól a kezedben, mint Bach orgonája. Kell ennél több? Hová rohantál Kunos? Hová fokoztad a mámort, a Velence-tavi Edda-táborban? Miért nem volt elég Gömöri Zsolt a banda tagjának átölelése, hiszen gyereke született, ráadásul születésnapja is volt, miért nem gondoltad azt Kunos, hogy igyuk azt a bort, azt a zamatos nedűt, aztán hajtsuk álomra a fejünket, mert igen, holnap, holnap indulok. De hová is Kunos?
Vajon lett volna türelmed a családhoz ifjonti fejjel, avagy a rockélet elsodort volna, ahogy megannyi híres és kevésbé híres zenészt a változatosság útján. Sok minden megjelent azóta arról az éjszakáról, hogy bormámorban száguldottál a motoroddal, az utolérhetetlen Yamahával. Hogy lerobbant csodamasina, aztán a zenekar egyik testőre kétségbeesve indult utánad és a nagy száguldás végén ő ütött el, ő gázolt halálra. Ott a hetvenes út 47-es kilométerkövénél. Az Edda-tábor résztvevőinek fogalmuk sem lehetett róla, mi történt azon az éjszakán. Pataky Attila, akit úgy ébresztettek fel, azt mondta: „Nem szabad megmondani, hogy Kunos meghalt!” Ezért kisebb balesetről beszélt másnap reggel, és arra kért mindenkit, menjenek haza. De senki nem mozdult. Mintha a rajongók megérezték volna a tragédiát. Így aztán másnap este a zenekar énekese felsétált a színpadra és élete legfájdalmasabb monológjába kezdett: „Kun Peti nincs többé. A korabeli beszámolók szerint akadt olyan lány, aki késsel összeszurkálta magát és olyan is, aki megpróbálta felvágni az ereit. Kunos halála sokkolt mindenkit.
Ót hónappal később megszületett a kislánya. A gyönyörű gyermek, aki soha nem láthatta az apját. De a Teremtő, onnan fentről csak intett, hogy az élet megy és menjen tovább. A hosszú hajú, jóképű srác pedig közben felért a Mennyországba. S itt lent, a Földön született egy dal az ő emlékére, amelyet a zenekar csak ritkán, nagyon ritkán játszik. Mert a seb talán soha nem gyógyul be, még akkor sem, ha a hetvenes úton a 47-es kilométerkőnél mindig ott van egy szál vörös rózsa, vagy egy fehér krizantém Kunos emlékére.
Napra pontosan 29 esztendeje hallgatott el a gitár. De legbelül halljuk. Azóta is…
Nyugodj békében, Kunos!
