AKI SZÉTOSZTOTTA A VAGYONÁT: LAKY ADOLF, AZ ARANYSZÍVŰ ÉKSZERÉSZ

Egy gazdag pesti ékszerész, aki a végrendeletében szinte az utolsó fillérig jótékony célokra fordította a tetemes vagyonát. Azt vallotta ugyanis, hogy az emberekért önzetlenül tenni kötelesség.

1829-ben született Pesten, jómódú családban, hiszen az apja ékszerész volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a fia is az legyen. Laky Adolfot azonban sokkal jobban érdekelte a festészet, de az édesapja kívánságának megfelelően az ékszerészet felé fordult. Aztán 1848-ban kitört a magyar forradalom, az akkor 19 éves fiú pedig fegyverrel harcolt a magyar szabadságért. A világosi fegyverletétel után viszont menekülnie kellett, hiszen rá is börtön várt volna, vagy kényszerbesorozás az osztrák hadseregbe. Külföldre szökött, megfordult Velencében, majd Párizsban töltött hosszabb időt, ahol ékszerésznek tanult, a festészetet már elengedte magában.

Amikor aztán évek múltán hazatérhetett, átvette az apja Szervita téren található ékszerüzletét. Hamar híre ment a Szervita téri üzletnek, ahol csodájára jártak az emberek Laky Adolf ötvösmester pompás arany és ezüst ékszereinek. Idővel az arisztokrácia is rátalált, de például Deák Ferenc, a haza bölcse is napi szinten bejárt Laky Adolffal beszélgetni. Nem csoda, hogy őt kérték fel arra is 1867-ben, hogy készítse el a Ferenc Józsefnek és Erzsébet királynénak szánt nagy méretű ékszertartókat. Káprázatosat alkotott, miután a királyi pár megkapta az ajándékot, maga Erzsébet királyné tette fel a kérdést Lakynak: mit szeretne, kitüntetést vagy udvari szállítói rangot az ékszerüzletének? Felség, egyiket sem – felelte alázatosan Laky, aki az életes során minden kitüntetést visszautasított.

Azt tartotta ugyanis, hogy önzetlenül kell cselekedni, a rang és kitüntetés nem fontos. Nem véletlen az sem, hogy a Szent Korona restaurálására is Lakyt kérték fel, aki boldogan mondott igent. Különös embernek tartották, hiszen a legtöbben sorban álltak a kitüntetésekért és az azzal járó anyagi lehetőségekért, Laky ellenben tartotta magát az elveihez. Sikeres ékszerész lett, alázattal dolgozott, és ha tehette, jótékonykodott. Egy jó cselekedete hozta meg a vagyona nagyobb részét is. Amikor ugyanis elindult a Pesti Hazai Takarékpénztár részvénytársaság, főleg hazafiasságból nem kevesebb, mint 180 részvényt vásárolt. A nehezen induló takarékpénztár aztán sikertörténet lett, Laky részvényei pedig hamarosan több százszorosát érték. A nyugdíjas éveit az imádott feleségével, Csukás Teréziával töltötte, méghozzá az Erzsébet királyné útján fekvő pompás villájában. Korán kelt, már reggel a könyvtárszobában olvasott, majd a csodás kertjében ápolta a virágait, s szinte minden nap kikocsikázott a városba a feleségével. A villa falain neves magyar festők képei sorakoztak. Ő nem festhetett, ám a művészet iránti szenvedélyét gyűjtőként élte ki.

Habár szerettek volna, sosem lett a párnak gyermeke, a felesége pedig az ékszerész halála után azt is elárulta, a férje rengeteg időt töltött azzal, hogy a noteszában vezesse, ki érkezik majd hozzá havi apanázsért. Mert rengetegen érkeztek, Laky pedig állta a számlákat és pénzzel segítette a rászorulókat. Tette mindezt mosolyogva, harmóniában önmagával. A felesége szerint egy csodálatos ember volt a férje: „A szíve arany volt, de olyan, mint a lágy kenyér” – mondta a lapoknak az asszony, akiről természetesen szintén gondoskodott a végrendeletében a jótékony ékszerész.  

Hogy kivételes ember volt, minderre akkor döbbent rá Budapest, amikor 1910-ben, 81 éves korában örökre elaludt Laky Adolf. Ekkor bontották fel a négy évvel korábban készült végrendeletét, amelyen elcsodálkozott a világ. Oldalakon át tartott a felsorolás, hogy mely egyház, kórház, szegényház vagy éppen mentőegylet kap komoly hozamokkal kecsegtető részvényeket vagy pénzt. Az emberek igazán csak ekkor döbbentek rá, hogy ki is volt Laky Adolf. Nem véletlen, hogy a visszahúzódó ember temetésén több ezren voltak a Fiumei úti sírkertben, a lapok pedig ódákat zengetek az elhunyt mecénásról. Ódákat, hiszen kevés olyan jólelkű embert ismertek, mint ő.

A következő évben egy utcát is elneveztek róla s egy mellszobra is készült, ám aztán jött az I. világháború, s az emberek pedig szépen lassan elfelejtették azt a férfit, aki példát mutatott emberszeretetből, segítőkészségből. Ma talán még a róla elnevezett utcában élők közül is csak kevesen tudják, ki is volt Laky Adolf, pedig megérdemelné, hogy mindenki megismerje a nevét. Nem véletlen az sem, hogy a halála után az egyik újság a következőt vetette papírra: „Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy lelkének nemességét csak akkor ismertük meg teljesen, amikor az a lélek már visszaszállott a mennyei Urához.”

Nyugodj békében, Laky Adolf!