Jellegzetes, érces, férfias hang. Összetéveszthetetlen. S ha a nagyközönség valamelyik hollywoodi filmben látja Keanu Reevest, már hallhatja is ezt a különleges orgánumot.
László Zsolt hangját. De igazságtalanok lennénk vele kapcsolatban, ha szinkronszínészként írnánk róla. Játszott ő Shakespeare-t, Csehovot, Moliére-t, Arthur Millert, Molnár Ferencet. Alakított megszámlálhatatlan címszerepet, Tartuffeként szó szerint elvarázsolt a publikumot. Ma 57 esztendős. Generációja kiemelkedő alakja, s talán épp miatta érdemes elgondolkodni, hogy volt-e generációváltás a színésztársadalomban? És ha volt, mikor? Mert mi bizony annak idején nap, mint nap színészlegendákat láthattunk. Hol a televízióban, hol a mozivásznon. Latinovits, Bessenyei, Sinkovits, Básti, Márkus, Őze, Gábor Miklós és sorolhatnánk hosszan a neveket. Ez volt az aranykor, a művész-aranycsapat. Egyre-másra készültek a tévéfilmek, a látványos mozik, s ha az ember elment a Vígszínházba, a Nemzetibe, a Madáchba, a Tháliába, mindenhol közönségkedvencek szórakoztatták. Ez egyszerre lehetett áldás és átok a következő generációk számára. Merthogy önkéntelenül hozzájuk hasonlították az ifjakat.
László Zsolt 1965-ben született. Hogy inspirálta e őt bármelyik színészlegenda az álmai útján, arról soha nem beszélt. Ugyanakkor kritikusan nyilatkozott a csodálatos szakmáról amelyet aztán tehetsége folytán űzhetett. „A színpadon a színész egyáltalán nem fontos, csak és kizárólag a karakter, akit játszik. Nyilván nem könnyű úgy színpadra állni, hogy te egy senki vagy, de ez a cél, mert a jó színész csak egy eszköz…” László Zsolt nagyon is komolyan veszi a hivatását. Folyamatosan tanul, hol szerepet, hol türelmet, hol szenvedélyt. Ahogy épp a szerep megkívánja. Láthattuk őt népszerű televíziós sorozatokban és olyan filmekben mutathatta meg a tehetségét, mint a Népfény íze, a Kontroll, a Sorstalanság. A Kaméleonról külön is írni kell, mert remek mozi, bár nem került arra a polcra, ahová való. Lebilincselő, szórakoztató, elgondolkodtató.
László Zsolt hol fontos, hol mellékszerepben jelenik meg a fentebb említett alkotásokban, de mindig a tökéletesre törekszik. S nem csak színészként, művészként, magánemberként is. Öt gyermek büszke édesapja, és ebből három utód máris közeli kapcsolatba került a színészmesterséggel. László Zsolt 1989-ben vehette át a diplomáját, később játszott a Randóti Miklós színházban, az Új Színházban, a Nemzetiben, de feltűnt több vidéki társulatban is. Amikor a hitvallásáról, az úgynevezett művészi ars poeticájáról kérdezték, visszafogottan beszélt, és elgondolkodva azt mondta: „A gimnáziumban kapott szigorú nevelés miatt értékorientáltabban figyelem, nem csak a színházat, hanem általában a világot is. Ez sokszor hátrány, ugyanis a színház csillogó, néha felszínes világában gyötrelmes munka valaminek a mélyére nézni. S mivel az ember alapvetően lusta, sokszor beéri a mindennapok hazugságaival. A siker és az érték különböző dolog, semmi köze egyiknek a másikhoz, mert hiszen egy silány produkciót is koronázhat valamiféle siker. A színház dolga azonban olyan előadások létrehozása, amelyek hatni tudnak a nézőkre…”
Gyerekkorában énekelt, sőt énekkaros is volt. Majd alighanem valamelyik rockzenekar hatására gitározni kezdett, és ezt a szenvedélyét azóta sem hagyta abba. Így lett belőle az egyik színházi zenekar basszusgitárosa. Ma 57 esztendős. Jellegzetes, érces, férfias hang. Összetéveszthetetlen.
Boldog születésnapot, László Zsolt!
