Összesen 16 nyelven beszélt és tolmácsolt! S ha kérdezték a titkát, akkor mosolyogva azt mondta: a nyelvtanuláshoz nem nyelvérzékre van szükség, hanem szorgalomra. Következzék Lomb Kató története!
Mindenhol katonák, mindenhol rémisztő fegyverropogás, a háború beköltözött a mindennapokba. Kató, ahogy becézték őt, akkor már férjnél volt. Szerető, tökéletes családot alkottak gyönyörű kétéves kisfiúkkal, ám a harmónia, mint valami fehér békegalamb, hess, elrepült és helyébe félelem lépett a II. világháború kitörése után. Bujkálniuk kellett a származásuk miatt. Bujkálni, hogy túléljék a világégést. Egyik rejtekhelyről mentek a másikra, hogy aztán a félhomályban Kató találjon egy orosz nyelvű ponyvaregényt. A háború poklában is volt annyi lélekjelenléte és bátorsága, hogy szerzett egy magyar–orosz szótárt, s miközben odakint bombák süvítettek, riadt kiabálások hallatszottak, ő betűről-betűre olvasta az oldalakat, közben jegyzetelt, fordított. Így kezdődött. Két és fél év alatt sajátította el az orosz nyelvet. Ő, akit annak idején az iskolában épp azzal csúfoltak, hogy semmi érzéke nincs a nyelvtanuláshoz.
Fotó: Arcanum/Ország-Világ
A pécsi születésű Lomb Kató valóban sokáig szenvedett a nyelvekkel. Tizenhét évesen érettségizett a Szent Erzsébet leánygimnáziumban és csupán kettest kapott németből. Fizika-kémia szakra jelentkezett az egyetemre, ahová fel is vették, mi több, épp ebből a két tantárgyból doktorált. De valami, ott belül, mégiscsak másfelé terelte őt. Ahogy teltek az évek egyre jobban rákapott a nyelvtanulás ízére. Képtelen volt szabadulni a vágytól, hogy újabb és újabb nyelven szólalhasson meg. Autodidakta módon képezte magát. Később ezt mondta erről az időszakról: „Minden emberi tevékenység, a művészeteket kivéve, az érdeklődés intenzitásától, és a befektetett energia mennyiségétől függ…” Elgondolkoztató szavak.
Hiába volt kémia–fizika szakos doktorátusa, soha nem dolgozott ilyen területen. Ehelyett nyelvész lett. De ha élne, alighanem kikérné magának ezt a titulust. Merthogy önmagát soha nem tartotta annak. A háború befejezése után pillanatok alatt megtalálta a helyét a szétlőtt, lebombázott országban – a megszállt Magyarországon. A budapesti Városházán tolmácsot kerestek. Természetesen orosz tolmácsot. Kató, a hosszas bujkálás után nagy levegőt vett és kopogtatott az ajtón. Az élet, az új élet ajtaján. Állásra jelentkezett. Felvették. De veszélyes játék volt ez. Az orosz tisztek előtt egyszerűen nem bakizhatott, az elvtársak megkövetelték a precizitást, a tökéletes szóhasználatot. Megoldotta.
Onnantól pedig nem volt megállás. Ha már megtanulta az oroszt, ha már tolmácsként alkalmazták, akkor jöhetett a dán, az angol, a francia, az ukrán, a szlovák, a bolgár, az olasz, a japán és a kínai nyelv! Ezt mind-mind megtanulta. Csodabogárként, különleges teremtményként néztek rá. Egyszer például úgy küldték ki tolmácsolni Spanyolországba – hogy nem beszélt spanyolul. Eszükbe sem jutott a megbízóknak, hogy épp a spanyol nincs a fejében. De ő nem visszakozott, hanem megtanult spanyolul is. Aztán a Városházáról átkerült a Parlamentbe, politikai delegációkat kísért, beutazta a világot, minden földrészen megfordult, s ő lett Magyarország első szinkrontolmácsa. S akinek később megadatott az is, hogy tanítson a Műegyetemen, mi több, szépirodalmi műveket is fordíthasson.
1974-ben aztán az egész ország rácsodálkozott Lomb Katóra, ugyanis meghívta Vitray Tamás az Ötszemközt című, roppant népszerű műsorába. Lomb Kató attól kezdve már rendszeresen szerepelt a lapokban, sokszor kikérték a véleményét a nyelvtanulásról. Ne feledjük, a hetvenes évek Magyarországán a németet már alig beszélték, az angolt nagyon kevesen, az oroszt pedig csak annyira, ami az érettségihez kellett.
Fotó: Arcanum/Magyarország
Mindig faggatták, mi a recept? Ő pedig elmesélte azt is, hogyan tanult meg svédül. Vett öt svéd nyelvű regényt. Romantikusat, mert azt szerette a legjobban. Az első könyv kínlódás volt, mert még nem értette, ki, kit szeret. A második könyvet már értette. A harmadikat élvezte, a negyediket és ötödiket pedig le is fordította magyarra. Nagy küzdő volt. Autodidakta módon tanult meg japánul is. Erre így emlékezett: „Az első mondat lefordításának már kora reggel nekiálltam. Amikor a fiam az iskolába indult, megtaláltam az alanyt, de amikor a gyerek hazajött, még mindig nem volt meg az állítmány.” Mégis megtanult japánul, úgy hogy tolmácsolást is vállalt később. Tökéletes, teljes életút! Könyveket írt, többet is, hogy segítse a nyelvtanulást, ötletekkel, gondolatokkal. De nem volt titok. Csak kitartás és szorgalom. Egyszer megkérdezték tőle, mit üzen az utókornak. Ennyit mondott: mindig elérhetjük a céljainkat, ha eléggé hiszünk magunkban!
Lomb Kató 2003. június 9-én (ma 19 esztendeje) aludt el örökre 94 éves korában. A temetésén csupán harmincan voltak, s egyetlen nekrológ született a lapokban. Elfelejtették. Pedig aznap egy bölcs embert, egy nagy tanítót sirattak harmincan a Farkasréti temetőben.
Nyugodj békében, Lomb Kató!
