Láttam azt a fotót, Patrick. Láttam, ahogy baseballsapkában, napszemüvegben sétálsz. Valamelyik bulvárlap fotósa talált rád, megmutatva a harcodat, a szenvedésedet. Sokkoló kép volt az. És azt is láttam, hogy ott a kép sarkában, valahol hátul elbújva, a halál is lesben áll…
Azon a fotón kiszolgáltatott voltál és látszott a meggyötört arcodon a sok szenvedés, amelyen keresztülmentél. Mert szenvedtél már a betegségtől, a fájdalmas lélekromboló kezelésektől. De nem bújtál el a világ elől, ezért tudtak lefotózni. 2008-ban diagnosztizáltak nálad hasnyálmirigyrákot, súlyos, negyedik stádiumú áttétekkel fellépő gyógyíthatatlan betegséget. Az orvosok hónapokról beszéltek, hogy akkor neked ennyi van hátra, hogy készülj fel rá, készülj a nagy útra, legyen időd elbúcsúzni mindentől és mindenkitől. Lisától, gyönyörű feleségedtől, akit gyerekkorod óta rajongásig szerettél.
Mi járhatott akkor a fejedben, Patrick? Leteríti az embert az ilyen helyzet. Leteríti és két vállra fekteti. De te beszéltél a betegségről, mintha kibeszélnéd magadból a gyilkos sejteket, a belül zajló folyamatos harcot, s azt mondtad bizakodva, hogy még legalább öt évig élsz majd. Legalább öt évig… Azon a képen már vékony voltál, az arcod beesett. Képes voltál arra is, hogy a New York Times riporterének részletesen beszélj a kemoterápiás kezelés kínjairól, mintha valamilyen kísérleten vettél volna részt, mintha csak tesztelték volna a fájdalomküszöbödet.
Honnan volt az erő, Patrick? És beszéltél a mellékhatásokról, arról, hogy már nem kívánod az ételt, hogy folyamatosan szédülsz, hogy ha a tükörbe nézel, akkor megdöbbensz és legszívesebben üvöltenél. És arról is beszéltél, hogy téged ne temessenek, hiszen még élsz. Csodáltalak, Patrick! Csodáltalak azért is, amit színészként elértél. A rodeóbajnok apától és a táncművész anyától rengeteg szeretetet és figyelmet kaptál, s ami legalább ennyire fontos, tehetséget is. Az ír vér ott csörgedezett az ereidben és pontosan tudjuk, hogy az ír konok, kemény, a harcot soha fel nem adó nép. S ilyen voltál te is. Gyerekként lelkesen vettél részt a táncórákon, mintha arra készültél volna, hogy feltáncolsz, fel, egészen Hollywood csúcsáig. 1983-ban már legalább nyolc létrafokot megmásztál, de lehet, hogy volt az tíz is. És a zseni, Francis Ford Coppola 1983-ban olyan filmben szerepeltetett, amelyben már együtt játszhattál a nagyokkal. A Kívülállók népszerű film lett, és ez neked is köszönhető.
De az igazi áttörésre, a nagy dobásra 1987-ig kellett várni, amikor is elkészült, mozikba került minden idők egyik legnézettebb, legnépszerűbb zenés filmje, a Dirty Dancing. Tom, a vonzó, macsó táncoktató, no meg a vakációzó diáklány, akit Jennifer Grey alakított. A Dirty Dancing táncra perdítette a világot. Akkor már világsztár voltál, és aztán jött a Ghost. Egy szomorú-szerelmes film, amely mindenkit megríkatott. Whoopi Goldberg, akivel együtt játszottál, egyedül neked köszönte meg a filmben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díjat. Azt mondta akkor: „Mikor megnyertem az akadémia díját, Patrick volt az egyetlen, akinek valóban megköszöntem…” Ezt 2008 márciusában mondta a színésznő. Amikor te már a betegséggel küzdöttél. Tudod Patrick, az átlagember azt gondolja, hogy ott, Hollywoodban félistenek játszanak a filmekben, nem is hús-vér emberek. Hogy ti világsztárok, körülrajongott, dollármilliókat kereső csillagok, legyőztök mindent és mindenkit. Úgy, mint a filmekben. De pénzért, sikerért nem ad cserébe egészséget a sors. Lisa Niemi, a gyönyörű feleséged, aki mindössze 15 éves volt, amikor te 19 esztendősen megismerted, s aki az úton végig fogta a kezed, támogatott és büszke volt rád. Arra is képes volt, hogy pilótavizsgát tegyen azért, hogy repülővel vigyen téged a kezelésekre. Hátha csoda történik.
Húsz hónapig küzdöttél a betegséggel, húsz kemény hónapig intettél be a halálnak. S közben még dolgoztál is egy televíziós krimisorozatban, ahol FBI-ügynököt alakítottál. Már lefogyva, de megtörve nem. Hihetetlen az az erő, amely benned lakozott, Patrick. Még arra is volt energiád, hogy a felségeddel megírjátok életed történetét, benne a betegséggel folytatott harccal. Aztán 2009 szeptember 14-én, a családod körében aludtál el örökre Los Angelesben. Larry King a televíziós műsorában a könnyeivel küszködve mondta akkor: „Csodálatos színész és szenzációs ember volt, mindent teljes szívvel csinált. A rákkal is rendkívüli harcot vívott…” S mi megsirattunk téged, Patrick, aztán Lisa, a gyönyörű feleséged négy évvel később hozzáment egy másik férfihoz. És akkor újra végigfutott az emberen, hogy milyen, de milyen igazságtalan az élet. A nő, aki mindig hozzád tartozott, az élet rendje szerint túllépett a halálon. De ezt te is így akartad volna. Mert szeretted. Hiányzol, Patrick! Egy vigaszunk van, a filmeken itt vagy velünk. Amíg világ a világ…
Nyugodj békében, Patrick Swayze!
