Megijesztettél bennünket, Phil! Aki hallotta, látta a rövidke monológodat, szemüvegben, fáradt arccal, lesoványodva, annak bizony sírhatnékja támadt.
Féltünk Phil! Féltünk téged, mert vészjeleket küldesz, mintha a süllyedő Titanicon ülnél, és a hajó, az a robusztus óceánjáról feltartóztathatatlanul közeledne a jéghegy felé. Fájdalmas volt nézni és hallgatni, ahogy belekezdtél abba a szívszaggató monológba, és azt mondtad néhány napja a londoni koncerten: „A ma este egy nagyon különleges este. Természetesen azért is, mert Londonban játszunk, de azért is, mert ez a turnénk utolsó állomása, és ez a Genesis utolsó fellépése, és az én utolsó fellépésem is. Ötvenöt éven keresztül voltam a színpadon, de most úgy néz ki, eljött az ideje, hogy egy igazi állást találjak magamnak…”
Azt írták a koncert után, hogy „Phil elég gyengének tűnt a fellépés során, de hősiesen végignyomta a koncertet.” S még azt is írták, hogy egy széken ülve adta elő a show-t. Persze tudtuk, hogy baj van, hiszen többször is beszéltél a fájdalmaidról. A testi és lelki kínokról, amit átélsz, és egyszer azt nyilatkoztad: „A csigolyáim összenyomták a gerincvelőmet a dobolási pozícióm miatt. Ezt az évekig tartó zenélés okozta. Még a dobverőket sem tudom rendesen tartani anélkül, hogy ne éreznék fájdalmat. Volt idő, hogy a kezemhez ragasztottam őket, hogy egyáltalán tudjak játszani…”
Ez lenne hát a végjáték? A legutolsó taktus? Hiszen annyi mindent átéltél, és mi átéltünk általad, a zenéd segítségével. Órákig mesélhetnénk neked, Phil. A legvidámabb barakk rockrajongóiról, akik a hetvenes éveken a Kálvin téren, a kapualjban kéz alatt vették a jugoszláv gyártmányú lemezeket. Névnapra vagy szülinapra kapott pár száz forintból a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Nazareth, a Yes, vagy épp a Genesis albumát. S persze ott volt még az Ecseri, az imádott Ecseri piac, az 1200 forintos Levis farmerrel, az Alföldi Cipőgyár bakancsaival, papucsaival, a legdivatosabb olasz pólókkal, pulóverekkel, s persze ott is a lemezekkel.
A Genesis elvarázsolta a fiatalokat! Akik a lakótelepi lakás félhomályában a zenéd által elrepülhettek világgá. Mert a valóságban nem mehettek… Ehhez kellett hogy te dobolj, te énekelj. Féltünk Phil! Fontos lenne, hogy még énekelj a tengerről, és mi táncolnánk, öreg jampecként is táncolnánk megállás nélkül.
Kevesen tudják, de még a legendás Beatles-filmben is szerepeltél kissrácként, az Egy nehéz nap éjszakája című kultikus moziban mi más is lehettél volna, mint egy rajongó! Akkor már doboltál, kezdetleges felszerelésen, lábasokon, dobozokon. Aztán jött a sulizenekar, a kezdeti lépések, majd 1965-ben már egy aprócska szerep az Olivér című musicalben. Ezek voltak a legelső képsorok a te fényképalbumodban. És már nem volt kérdés, hogy zenész leszel. Névtelen bandákkal játszottál, de pontosan tudtad, hogy innen már csak négy-öt lépcsőfok és a csúcs közelébe érsz, fel a színpadra, a rivaldafénybe, amelyet ország-világ néz lelkesen.
S aztán 1967-ben a sors az orrod alá dugta a nagy lehetőséget. Az orrod alá dugta a Melody Maker című zenei lapot, benne egy aprócska hirdetéssel. Az akkor még visszafogottan népszerű Genesis együttes tudniillik dobost keresett, és te jelentkeztél. Mintha tudtad volna, hogy ez lesz a te utad.
Az első szólólemez 1981-ben már hihetetlen eladási számokat produkált. Attól kezdve hol a Genesissel, hol magányosan töltötted meg a koncerttermeket, és jöttek a jobbnál jobb albumok. A slágerek, a fülbemászó dalok, a finoman hangszerelt rockballadák. De az élet mintha lelassított volna, a második válásod után, az orvosok nemes egyszerűséggel azt mondták halláskárosodásod van. A próbák dübörgése, a koncertek hangorkánja gyakorlatilag elvett a hallásodból. De nem állhattál meg.
Amikor 2007-ben a harmadik feleségedtől is elváltál, már súlyos gerincbetegséggel kezeltek. Akkor döntöttél úgy, hogy Svájcban megpróbálsz visszavonulót fújni, átlagemberként élni. Nem ment. Újabb koncertek, újabb fellépések, újabb kínok. És eljutottunk a legutóbbi koncertig. Féltünk, Phil! Vigyázz magadra! És tudd, bármi is történjék, a zenéd úgyis örökké itt lesz bennünk!
