AGÁRDI POPSTRAND: PIRAMIS, ALMABOR ÉS EGY DRÁMAI VÉGŰ SZERELEM

„Almabor jó lesz?” Jó lesz. Nagyon is jó lesz. Húsz forint, ennél olcsóbb talán nem is létezik. Igaz, hogy borzalmas az íze, savanyú, mintha a legéretlenebb birsalmából facsarták volna, de hangulatba hozza az embert, és itt most ez a legfontosabb.

Itt, a Déli pályaudvaron, indulásra várva. A közeli ABC polcain Kőbányai világos sör kínálja magát, amott Kövidinka kacsint a mámorra vágyók felé, és ott lenn… legalul, a fél literes almaboros palackok. Eliz és Endre is bespájzolt két-két üveggel, aztán együtt futottunk fel, az indulási oldalra, nehogy lekéssük a vicinálist. Mire Kelenföldre értünk, már hangosan énekeltünk.

Szombat kora délután volt, a szerelvényen fiatalok ültek vagy álltak, egyre mámorosabb hangulatban, no meg az idősebb korosztály riadt képviselői, fejcsóválva, az ablakon keresztül a semmibe bámulva, s arra gondolva: mivé lett az ifjúság…?

Eliz és Endre is nagyokat kortyolt a lidérces italból, hogy aztán alkalmi kórusszerűen dalolják: „Engedj énekelnem, s érzem, hogy szabadnak születteeem…” S a szabadság illúziója azon a napon folyamatosan kísért bennünket. Agárdra zötyögtünk, a Velencei tó mellé, de hiába volt langyos, fürdésre ingerlő idő, ezúttal nem az oldalt kötős fecskét és a kacsás úszógumit vittük magunkkal, hanem a zene iránti rajongásunkat.

A zene volt a minden, a szelep – és még annál is több. S azon a szombaton Piramis koncertet rendeztek, az akkor még különleges helyszínnek számító agárdi popstrandon. S a Piramis, a néhány másodperc alatt elképesztően népszerűvé váló rockzenekar megmozgatta a fiatalságot. Ha a Hortobágy kellős közepén vagy a Kékestető legmagasabb pontján állítottak volna fel színpadot, rajta Révésszel, Som Lajossal, s a többiekkel, oda is megindult volna a tömeg, hát még a Velencei-tó mellé, a víz, a spriccelő, fröcskölő, vagy nagyon is csendes tó partjára, ahol aztán lehetett extázisban ugrálni, kezeket a magasba emelni, teli torokból üvölteni. És olykor a rendszernek beinteni.

Arról sem tudtunk, hogy 1976-ban agárdi fiatalok egy csoportja találta ki, hogy ennél hangulatosabb helyszín a szerelembe eséshez, a zene mámorához nem is igen kell, mint az ő kis birodalmuk. Így aztán Budapestre utaztak, és megkeresték azt a Turbók Jánost, akit aztán később mindenki csak Turbinaként ismert, hogy segítsen létrehozni egy új programot, segítsen megvalósítani egy álmot. És a Kertészeti Egyetem Klubjában már kultikus helyszínt varázsló Turbina bólintott, mint Nyilasi Tibi az Üllői úti stadionban egy-egy pontos centerezés után, és azt mondta: „Fiúk, lássunk hozzá…”

Így történt, hogy egy esztendővel később már koncertet rendeztek Agárdon. És jöttek a legnagyobb, legnépszerűbb bandák, az Omega, a Piramis, a Generál, a Lokomotív GT és a zenészeket eleinte talán meglepte, hogy a színpad ezúttal összeláncolt, egymáshoz erősített szemétszállító pótkocsikon lesz majd. És talán az sem volt túl vonzó a számukra, hogy ugyanott öltöztek, ahol hétköznaponként az Ivan Putyilov öntőmunkásról elnevezett kubikusbrigád tagjai, illatos gumicsizmák és izzadtságszagú melósgöncök mellett.

Az már jobban zavart mindenkit, zenészt és rajongót egyaránt, hogy olykor akadozott az áramellátás, és a bulikat hosszabb-rövidebb áramszünetek szakították félbe. Nem voltak úgynevezett kiszolgáló helységek sem, büfék sem álltak rendelkezésre, így aztán az élelmesebbje már a Déli ABC-ben feltankolt.

Az almabor segített leküzdeni a maradék gátlásokat is. Merthogy az agárdi állomáson a vonatról leszállva, lebotorkálva, aztán a tömeg már dalolva ment a koncerthelyszínre, és itt is, ott is felhangzottak rendszerellenes rigmusok, papucsforradalmárszerű megnyilvánulások. De a rend őrei szép tömött sorokban felsorakozva igyekeztek erőt demonstrálni. Volt, amikor nem sikerült. Talán ennek is köszönhető, hogy 1979. július 20-án, egy viszonylag vidám pénteki napon talán a rádióban mondták be, vagy az újságok írták meg… egyszerűen lefújták, letiltották a másnapra, szombatra meghirdetett Omega és a vasárnapi Piramis koncertet. Volt is felzúdulás, elkeseredés.

De azon a szombaton, amikor almabortól vidáman a tömeggel sodródva megérkeztünk a színpad elé, minden, de tényleg minden tökéletesnek tűnt. A csinos, egy szál pólóban, sortban ugráló lányok, a kacér fruskák, a tó sajátos illata, az élet íze. S amikor az előzenekar, az akkor még kevéssé ismert EDDA lement a színpadról, már sikított, üvöltött mindenki, s egyszer csak a műfüstből előbukkant Révész Sándor, fekete bőrnadrágban, félmeztelenül, s azt kiabálta az ő utánozhatatlan hangján: „A becsület ennél mégis többet ér…”

Azon az éjszakán egy közeli krumpliföldön aludtunk. Hajnalban néztük ahogy a távolban egyszer csak felbukkan a napkorong és arra gondoltunk, ennek innentől kezdve mindig így kell történnie. Majd végigtáncoljuk, énekeljük, bulizzuk az életünket. Mámoros, lázadó ifjúság.

Három évvel később Endre, egy tavaszi hajnalon, Visegrádról Szentendre felé autózva Leányfalun a nyolcötvenes Fiatjával egy fának csapódott és szörnyethalt. Eliz évekkel később úgy hagyta el az országot, hogy egy barátja a citromsárga bogárhátú Volkswagenével a jugoszláv határig vitte, majd egyszerűen átsétált a meglepett határőrök statisztálása mellett. Később Amerikában élt, hogy aztán egy forró nyári estén a fürdőkádban kapjon végzetes szívrohamot.

De az Agárdi Popstrand még él. A tervek szerint jövőre is lesz.

Eliz és Endre nélkül. Rájuk emlékezve, némi almaborral…