EGY RAJONGÓ AGGÓDÓ LEVELE A KÓRHÁZBAN FEKVŐ RÉVÉSZ SÁNDORNAK

Halkan beszélek, Sanyi. Mert akkor kicsit olyan, mintha ott állnék az ágyad mellett. Halkan beszélek, pedig legszívesebben kiabálnék, üvöltenék, hogy hohó, kelj fel, mert készülni kell, hétvégén óriási koncert lesz Agárdon, mert itt a tavasz, gyönyörűen süt a nap, és te, meg a Piramis a csúcson vagytok…

Hová zötyögött be velünk ez az élet nevű vicinális, milyen állomás ez Sanyi? Nem erről volt szó. Az utazás, a mi közös utazásunk megannyi felejthetetlen pillanattal kecsegtetett. Engem, a rajongót, és téged, a közönségkedvencet. Mert nekem, nekünk, a világról oly keveset tudó, alföldi papucsban csoszogó, idegesítően szűk farmert hordó ifjaknak te több voltál, ezerszeresen több, mint egy rockénekes.

Mi, Révész Sanyi akartunk lenni! Révész Sanyi, aki félmeztelenül, fekete bőrgatyában, westerncsizmában, lobogó hajjal mutat utat, és generációk sora megy utána vakon, akár a világ végéig is. Soha nem felejtem el az első pillanatokat. Egy Edit nevű lány sétált be flegma arckifejezéssel az osztályterembe. Valahol Kisorosziban lakott. Kedves, aranyos, szeretni való teremtés, akinek a kezében ott volt a lemez. A lemez. Rajta a Piramis-tortát szájához emelő modellhölggyel és persze a zeneszámokkal, amelyeket néhány nap múlva már kívülről fújtunk. Edit csak annyit mondott: „megjelent a Piramis lemeze és alighanem szerelmes vagyok Révész Sanyiba…

Hová zötyögött velünk azóta ez az élet nevű vicinális, Sanyi? Milyen híreket kell néznünk a televízióban, öregedő fejjel? Háborúról, vírusról, bombázásról, lélegeztetőgépről? Most meg itt van ez a hír rólad is… Rólad Sanyi, hogy kórházba kerültél, hogy sztrokot kaptál, és talán túl vagy a nehezén.

Nem jól van ez így, Sanyi! A dolgoknak nem így kellene alakulniuk. Sem velünk, sem a világban. Hiszen te mindig a szeretetről, sőt, a szerelemről énekeltél, és mi daloltunk veled teli torokból. Mámorosan az olcsó almabortól, és mámorosan az ifjúság varázsától. Akkor ott, Agárdon vagy Csillebércen, vagy az Újpest-pályán, vagy bármelyik Piramis-koncerten azt gondoltuk, a zene majd mindig segít. Átsegít nehézségeken, fájdalmakon, buktatókon.

„Oldódj fel a zenében…” Ezt énekelted és ebben is hittünk mi is, Sanyi. S lám, a zene iránti rajongás, legyen szó Pavarottiról, az örök divatot jelentő Rolling Stonesról, vagy a Piramisról, a mai napig fontos része az életnek. S ez neked is köszönhető, Sanyi. Mi, akkor, a hetvenes években még fotókat is alig láthattunk a rock külföldi királyairól, a Led Zeppelinről, a Queenről, a Pink Floydról és a többiekről, ugyanakkor itt volt nekünk az LGT, az Omega és a fergeteges tempót diktáló Piramis. Veled.

Mi maradt meg benned ebből az egészből, Sanyi? A közönség hangorkánja? A sikoltozó lányok eufóriája? A fiúk extázisa? Mert tudom, hogy láttad, érzékelted a mámort, amelyet a hangod, a különleges, utánozhatatlan hangod jelentett a koncerteken. De nem csak a koncerteken. A Piramishoz tartozni olyan volt, mintha a Fradinak vagy a Dózsának szurkolna az ember. Több volt az, mint rajongás. Életstílus, kezdetleges filozófia és elköteleződés.

Mennyit változott a világ azóta, édes Istenem! Mennyit változott az ízlés, s nem csak a zenében, az irodalomban, a filmművészetben, sőt, a szerelemben is. Nekünk egy szerelmes dal valóban inspirációt adott – inspirációt azoktól, akik helyettünk megfogalmazták gyönyörűen, költőien a legizgalmasabb érzést. Emlékszem az első karácsonyra, amikor már volt Piramis, s amikor már a fa alatt ott volt az a kislemez, azzal a két számmal, és énekelte idős, fiatal együtt, néha hamisan: „Kívánj igazi ünnepet, kívánj igazabb életet, Ahogyan én neked. Kívánj a szónak nyílt utat, És a dalnak tiszta hangokat, Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek!…

Olyan egyszerűnek tűnt minden, Sanyi. Olyan egyszerűnek és kézzelfoghatónak. Tanulni, főiskolára, egyetemre jelentkezni, ha meg nem megy, akkor jöhet egy szakma, tudom is én, asztalos, esztergályos, lószerszámkészítő. Aztán jön magától a többi. Csinos feleség, gyerekek, kétszobás panellakás, s közben tombolás a Piramis-koncerten. De nem tartott sokáig az álom, a Piramis is csak néhány évig létezett.

Aztán világgá mentél, Sanyi. Énekeltél hajón, hogy hazatérve ugyanolyan erővel és lelkesedéssel folytasd, és azok a nosztalgiakoncertek, amikor megint összeállt a banda a régi Budapest Sportcsarnokban, azok sok-sok ember számára valóságos időutazással értek fel. Visszarepülni a tinédzserkorba, és veled énekelni, hogy: „„Szállj, szállj fel magasra, dalom hódítsd meg most a kék eget..” Varázslat volt. Mintha Rodolfo cilinderjében lettünk volna valamennyien. S közben teltek az évek, s te, Sanyi, valami hihetetlen harmóniát sugalltál, valami megmagyarázhatatlan bölcsességet közvetítettél, ha valamilyen formációval színpadra léptél.

Nem fogott rajtad az idő, nem súgtak össze a hátad mögött, hogy: „Nézd, szegény, hogy megöregedett…” Ezért is kell most gyorsan meggyógyulnod, mert ez a kórházi ágy sehogy sem illik hozzád. S hozzánk sem, Sanyi. Hozzánk, a rajongóidhoz sem. Nem férünk el ennyien a kórteremben, az ágyad mellett. Gyógyulj meg, Sanyi! Ahogy kérted, imádkoznak érted, a szeretetháló, amely körbe vesz, működik. Mert működnie kell ugyanúgy, mint amikor te voltál hatással ránk.

Halkan beszélek, Sanyi. Mert akkor kicsit olyan, mintha ott állnék az ágyad mellett. De nem is zavarok, pihenj csak. Visszavárunk! Én, Edit, valahonnan Kisorosziból és sok-sok tízezren!