SEM SZÓ, SEM CSEND NEM SEGÍT: LEVÉL IDŐSEBB SIMON TIBORNAK

Emlékszem az arcára, Tibi bácsi. A barázdákra, a szeme alatt mélyülő árokra. Még ma is hallom a hangját, halkan, de határozottan beszélt.

Volt a visszafogott mondataiban valami irtózatos düh, mintha minden pillanatban számon kérné a Teremtőtől a fájdalmat, a rá rótt iszonyatos fájdalmat. Mentem magával, Tibi bácsi, mert azt mondta, kísérjem el nyugodtan a fiához. Ifjabb Simon Tiborhoz, a Fradi ketteséhez, akit egy szörnyű hajnalon kivégeztek egy szórakozóhely előtt, napra pontosan 22 éve…). És mi baktattunk csendben, nem volt értelme a szónak, s aztán megálltunk a sírnál, és hol a rohanó felhőket, hol meg fiát néztük, a nyughelyet, ahová temették. De ön nem a sírhoz ment, hanem a gyermekéhez és beszélt hozzá, mondta a magáét, perlekedett, kifakadt, s ha a pillanat úgy hozta zokogott. De a fia nem felelt.

Láttam az arcát, Tibi bácsi, rajta az iszonyatos fájdalmat, és tudtam, hogy nincs vigasz, hogy itt felesleges és olcsó frázis minden bátorító, biztató szó. Elmentem az étterembe többször is, a Hegedűs Gyula utcai Simon sörözőbe, leültem az asztalhoz, és néztem a tökéletesen üres helységet. Odakint fekete zászló lengett, az utcán sietős emberek szaporázták lépteiket, aztán volt, aki felpillantott a szélfútta, komor lobogóra, mások nevetve siettek a dolgukra. Érzékelt-e bármit is ekkor a világból, Tibi bácsi? Érzékelte-e a színek változását, az ételek ízét, az élet illatát? Gyanítom, hogy nem. Amikor egy borzalmas, szürreális éjszakán egy budai szórakozóhely előtt agyonverték a fiát, tulajdonképpen önt is megölték. S attól kezdve részt vett ugyan ebben az élet nevű társasjátékban, és tudta, olvasta a neveket, hogy „hájános” „oroland” „háattila” és „géjános” tehet arról, hogy a világ egyszer csak elviselhetetlen lett az ön számára.

Harcolt Tibi bácsi és én csodáltam az erejét, az elszántságát, ahogy bement a Fővárosi Ügyészséghez, s láttam testközelből, ahogy szinte követeli, mutassák meg neki azt a videófelvételt, amely megörökítette a borzalmat a Café Allure előtt. Meg akarta nézni, ahogy meghal a fia. Nem engedték. Talán jobb is. Mert gyermeket eltemetni egy szülőnek az olyan, mintha kitépnék a lelkét, vagy a lelkének a nagyobbik darabját. Hány és hány dráma, amit végigéltünk az elmúlt években. Fehér Miklóst, Rakaczki Bencét, Lázár Bencét vesztették el a szülők, Hegedűs Csaba temette el a lányát, Borsos Attila és Szabó Edina gyászolja a fiát. A Teremtő olykor messzire megy a tanításban…

Látom az arcát, Tibi bácsi. Rajta az iszonyatos fájdalmat, a tehetetlen dühöt. Emlékszem, akkor egy Márai idézetet írtam magának, amely úgy szólt: „Meghalt. A gyalázat elől menekült, az erőszak és az önkény ölte meg. Mit írjak fejfájára? Sokkal tartozom neki, mert kissé érettem is halt meg, az én becsületemért, és emberi rangomért is. Ezért a legnagyobb szavakat írom, melyet ember fejfájára véshetnek. Ezt írom, ismerte az emberi élet értelmét, a részvétet, és a becsületet…” Sem vers, sem szó, sem a csend nem segített akkor.

Minden nap ment a sírhoz, fel, Farkasrétre. Reggel már ott állt a hajnali derengésben, tán a napot is megelőzte, ahogy az felkúszik valahonnan a hegyek mögül, aztán sietett vissza az étterembe, az egyre üresebb, egyre kihaltabb, vendégek nélküli étterembe – hogy aztán délután újra ott álljon a fiánál. A nyüzsgésből, a nevetésből halálos csend lett. Pedig a Hegedűs Gyula utcai étterem, a Simon söröző kultikus hely volt. Ott gyűlt össze a Fradi-tábor apraja-nagyja és olykor persze a csapat is, és maga, Tibi bácsi olyan volt Telek Andrisnak és a kis Albert Flórinak meg a többieknek, mintha az apjuk lenne. S minden nap felkelt, mert az volt az élet rendje, menni tovább, dolgozni, enni, inni, aludni, erősnek mutatkozni. De már nem akarta ezt. Ez már csak szerep volt, afféle záró felvonás. Két és fél évvel élte túl a fiát… Az agyvérzés afféle végső megoldásként érkezett: mehetett a gyermeke után.

Idősebb és ifjabb Simon Tibor immár az idők végezetéig együtt van Farkasréten. Olykor ott áll legifjabb Simon Tibor és a gyönyörű unokák a nyughely előtt. S a közös síron van virág, koszorú, zöld-fehér szalag, és néha egy-egy szelídgesztenye.

Szelídgesztenye, az olykor brutális élet zarándokhelyén…