KIGÚNYOLTÁK, VÉRÉT VETTÉK, PEDIG CSAK ADNI AKART: SPÉTER ERZSÉBET ÉLETE

Turbánt viselt, erős sminket használt és nagy feltűnést keltett a róla elnevezett Erzsébet-díjjal. Ő volt a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikás csodabogara, akit sokan kigúnyoltak. Pedig többet érdemelt volna. Következzék Spéter Erzsébet különleges élete!

Saját bevallása szerint Beszterce mellett, egy kis erdélyi faluban látta meg a napvilágot 1915-ben. Az édesapja sörgyári igazgatóhelyettes volt, az édesanyja pedig több erdélyi napilapnak külső tudósítója. Kilencen voltak testvérek, ám az apja jól keresett, így semmiben nem szenvedtek hiányt. A család később Kolozsvárra költözött, ahol Spéter Erzsébet 17 évesen ifjúsági teniszbajnokságot nyert. Itt pillantotta meg egy tehetős román herceg, s egyből megkérte a kezét. Tizenöt évet éltek együtt, de a férfi váratlanul meghalt.

Spéter ekkor kitanulta a térképészetet és két és fél évig Bukarestben dolgozott. Itt ismerkedett meg a második férjével, egy kint dolgozó magyar diplomatával, akivel aztán 1956-ban átjöttek Magyarországra, ám mindent újra kellett kezdeniük. Mivel Spéter hat nyelven beszélt, ezért felvették mixernőnek egy pesti szálloda bárjába. A férje nem akarta, az író Tamási Áron – akivel még Erdélyben lettek barátok -, viszont azt mondta neki: „Ugyan Erzsébet, az összes mai mixer grófnő volt, meg bárónő azelőtt.” Végül az íróra hallgatott, a férjétől viszont elvált. Később a Balatonhoz került pincérnőnek, majd az Ibuszhoz ment el üzletkötőnek, így jutott el New Yorkba is. Ott találkozott a másod-unokatestvérével, Henry Spéterrel, aki dúsgazdag ember volt, szállodaláncot üzemeltetett. Végül neki mondta ki harmadszor a boldogító igent. A férje később meghalt, Spéter pedig új célt keresett az életében. Gyermeke nem születhetett, ő viszont nyomot akart hagyni maga után. „Nem vagyok festő, hogy a vásznaimat képtárakban nézegessék, nincsenek lemezeim, amelyek dalaimat őriznék, szóval nincs utánam semmi, ami elmondaná az utókornak, hogy éltem. Az emberek többsége számára a gyereke a hátrahagyott üzenet. Nekem ez nem adatott meg, kerestem hát, mi lehetne az én értelmes, maradandó üzenetem” – mondta ezzel kapcsolatban már idős korában.

Így találta ki, hogy hazatér és húszezer dollárral segíti a Nemzeti Színház felépítését. A színházért ugyanis kiskorától rajongott, Kolozsváron a színházhoz közel laktak, az anyukájával sokszor jártak előadásra. Később bárhol élt – New Yorkban vagy éppen Miamiban – mindenhol bérlete volt az egyik helyi színház első sorába, ott is a középső két székre. Egy ország csodálkozott rá a szokatlan öltözékben járó és valóban túlsminkelt Spéterre, amikor megjelent Vitray Tamás műsorában, a Teleferében. Egyszeriben ismert ember lett, főleg mikor a magánvagyonából megalapította az Erzsébet-díjat (a magyar Oscart). Kétségtelen, sokak szerint visszatetsző volt a tévében is látható díjátadó gála, ahol néhány művész valóban túlzásba vitte a hajbókolást. Ám mindezt nem Spéter kérte.

Az újságokban kritikák özöne zúdult rá, tévés paródiát készítettek róla, Hofi Géza pedig egyenesen múmiának nevezte. Spétert mindez megviselte, de kifelé úgy tett, mintha leperegne róla a sok csípős megjegyzés. Egyet nem tűrt, amikor az Erzsébet-díj értelmét kérdőjelezték meg. Egy esetben így fakadt ki az újságokban: „Bíráljanak! De ne a bébit! Őt előbb hagyják megtanulni járni. Inkább engem! Én szeretem a humort. Értékelem a poénokat, még akkor is, ha rajtam csattannak el.” Sokan a védelmére keltek. Például a színész Haumann Péter, aki tökéletesen megfogalmazta a Spéter-jelenséget. „Neurotikus ez az egész. Idejön egy távolban élő magyar, adni akar, s nem elvenni, erre először keresztbe tesznek neki, utána körüllihegik, aztán a vérét veszik. Nem értem.”

Aztán 1995-ben az állandó intrikák miatt megszűnt az Erzsébet-díj. Spéter visszavonult, s nem sokkal később megbetegedett, a Pasaréten található lakását sem tudta elhagyni a hátralévő életében. Állandó ápolásra szorult, amely szépen lassan felemésztette a vagyonát, s kifejezetten rosszul esett neki, hogy akik korábban körülrajongták, már rá sem telefonáltak. Szomorúan mesélte, hogy egy kezén meg tudja számolni azokat a színészeket, akik a sok-sok korábbi díjazott közül még érdeklődnek utána. A halála előtt nem sokkal arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb az életében, a következőt válaszolta nem kevés keserűséggel a hangjában: „Arra amivel kudarcot vallottam: az Erzsébet-díj alapítására. Igazán nem én buktam el, hanem azok, akik keresztbe tettek. Jöjjön rájuk a Csíki erdő hidege, mert ez lett volna az, amit gyerek helyett hagyok.”

Mint kiderült az ágyhoz kötött Spéter Erzsébet a lakását egy ügyvéd a nevére íratta és beszéltek egy rádiós bemondóról is, aki felolvasni járt az ágya mellé, s alkalmanként ötven és hetvenezer forint közötti összeget kapott az idős asszonytól. És simán elfogadta… Spéter Erzsébet még megélte, hogy jó érzésű művészek, Huszák Zsóka énekesnő szervezésében „Volt egyszer egy Erzsébet-díj” néven jótékonysági gálaestet rendeztek a megsegítésére, majd 2007. augusztus 17-én, 92 éves korában örökre elaludt.

Két kívánsága volt a halála előtt. Az egyik, hogy az új Nemzeti Színházban Erzsébet legyen a büfé neve, a másik, hogy a hamvait szórják szét a Dunában. Egyiket sem teljesítették. Így ért véget az élete az amerikás csodabogárnak, aki Haumann Pétert idézve, adni akart, nem elvenni, mégis a vérét vették…

Nyugodj békében, Spéter Erzsébet!