Olykor eszembe jutsz Lajos. Látom, ahogy mosolyogsz, pedig már a beszéd is nehezedre esett. Honnan volt az az erő a lelked legmélyén? Honnan csented a látszólagos harmóniát, a mindennapok harcaihoz, küzdve a betegséggel, azzal a legyőzhetetlen kórral?
Olykor eszembe jutsz, Lajos! Különösen mostanában, amikor néhány napra újra Futbólia lettünk. Még azok is meccset néztek és szurkoltak, akik korábban csak szidták az aranylábúakat. Aztán tessék, látva a válogatott lelkesedését, küzdeni tudását, irtózatos futómennyiségét, – az emberek máris kibékültek velük. S jó volt nézni a zsúfolt lelátókat. S én tudom, hiszen gyerekként átéltem a te idődben, amikor még ennél is többen ültek a Népstadionban. Impozáns látvány ez a modern, XXI. századi Puskás Aréna, de az én lelkemben még mindig a szélfútta, eső áztatta, cúgos, annak idején félbehagyott, ám így is monumentális Népstadion marad az igazi futballszentély. De eszembe jutottál másról is, Lajos.
Fotó: Arcanum/Képes Sport
Lehoczky Zsuzsáról. A te második feleségedről, akit 84 esztendősen beválasztottak a Nemzet Színészei közé. Nagyjából egy hónapja történt, az imádnivaló Törőcsik Mari halála után megüresedett hely lett ezé a csodálatos díváé. Mert az volt. Talán az egyik legszebb, legvonzóbb magyar színésznő. Mekkora szenzáció volt, amikor 1966-ban feleségül vetted! Álompárként írtak rólatok, pedig akkoriban ez még nem volt jellemző. Te, a jóképű szőke herceg és melletted a barna, rövid hajú csárdáskirálynő. Irigyelt titeket mindenki. És azt gondolták az emberek, hogy ez a két sikeres ember együtt marad jóban, rosszban, szerelemben és a hétköznapok háborújában. Nem így történt. A hetvenes évek elején sajnos elváltatok.
Mindig csodáltalak téged, Lajos! Csodáltalak a tehetséged, a szorgalmad, és az emberi tulajdonságaid miatt. Soha nem lett belőled nagyképű sztár, elkényeztetett futballista, de pontosan tudom ennek az okát. Angyalföldön, a Tarnay réten felnőni az bizony nyomot hagy az ember lelkében. A homokbuckák tövében felcseperedni, a szegénységet nap, mint nap átélni, jellemformáló élethelyzet. De hogyan is írtak a gyerekkorodról?
„A Keszkenő utca sarkához közel, alig valamivel arrébb, a Jéggyártól, a 102-es számú ház földszintes, kis barakképületében lakott a Fülöp család. A szűk, szinte csak ágyakból álló szobát kilencen lakták. Fülöp József szabómester, aki a nevelőapja volt a legidősebb fiúnak, Tichy Lajosnak, és persze ott élt Lajos édesanyja a nagyszülőkkel és a többi gyerekkel, testvérrel együtt. Az anyagi javakban oly sokat szűkölködő, nagylétszámú család azonban emberségben, szeretetben gazdag volt. Ha szűkösen is, de mindig jutott étel mindegyik gyereknek. Igaz, a legkisebb, Zsuzsa egy kicsit, talán már csak a kora miatt is olykor többet kapott. De a nevelőapa Lajoshoz is legalább olyan melegszívű, szerető, szinte édesapa volt, mint a többi édes gyermekéhez…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A Tarnay réten megemberesedtek a gyerekek. Megemberesedtek, megvédték magukat, vagy elvitte őket a zsandár. A szegénység, az éhínség dacossá tette ott az ifjakat. Ahol harc volt a napi betevőért, az életben maradásért, a győzelemért. Mindennaposak voltak a verekedések, ez szinte hozzátartozott a hétköznapokhoz. Lehettél volna bokszoló is, Lajos! Jobbegyenes-balcsapott kombináció. S mint Papp Laci, kiüthettél volna mindenkit a ringben. De te a labdát szeretted, mindennél jobban. Azt a csodálatos játékszert, amelyet varázslatos ügyességgel kergettél. Többször is elolvastam az életregényedet, a Ferde fák című imádnivaló könyvet. És az a rész, amikor te, az ismeretlen gyerkőc az Aranycsapat ellen játszol edzőmeccsen, egészen felkavaró volt. Lóránt Gyula a válogatott középhátvédje a legenda szerint azt súgta a füledbe miután minimum hatszor oda-vissza kicselezted: „Máskor otthon szórakozzál édes fiam! Ha még egyszer ilyet csinálsz, úgy a közönség közé rúglak, hogy többet nem találod meg a labdát! Te taknyos!”
Aztán nem sokkal később már együtt öltöztél vele. S persze Puskás Öcsivel, Bozsik Cucuval, Kocsis Kockával, Budai Púpossal és a többiekkel. A nemzet bombázója így becéztek később. De azt is tudom, hogy sebeket cipeltél a lelkedben. Nem is egyet. Az 1958-as svédországi világbajnokságon kudarcot vallott a magyar labdarúgó-válogatott. Fájó kudarcot. Aztán négy évvel később Chilében, a csehszlovákok elleni sorsdöntő meccsen a torna legszebb gólját lőtted. Csak a játékvezető, egy bizonyos Latisev nevű szovjet elvtárs nem adta meg. Aztán újabb négy esztendő múltán az angliai vb-n Baróti Lajos a kapitány csak biztonsági tartaléknak jelölt.
Téged, aki bombaformában futballoztál. Emlékszem a búcsúmeccsedre, a televízió közvetítette 1971. június 20-án. Emlékszem, hogy nagyjából 15 ezer drukker állt föl a lelátón és szólt a vastaps, az emberek a könnyeikkel küszködtek, miközben te sírva intettél búcsút a Honvédnak és a futballpályának. Aztán mégis történelmet írtál, jóval később: a kispesti csapat a te edzőséged alatt lett újra bajnok 25 esztendő után.
Olykor gondolok rád, Lajos! S az jár a fejemben, néha milyen igazságtalan és brutális az élet. Edzőként kerültél ki valahová Afrikába és szedtél össze ott valamilyen betegséget. Gyógyíthatatlan kórt, amelyből már soha nem épültél fel. Ültem veled szemben, hogy majd interjút készítek és megszólalni sem tudtam, mert te már csak nehezen, egyre nehezebben formáltad a szavakat. Küszködtél a beszéddel, küszködtél a mozgással, küszködtél az életben maradásért. Fájdalmas, egyenlőtlen küzdelem volt ez.
S eszembe jutsz azért is, Lajos, mert időnként arra gurulok az autómmal, ahol a te nyaralód állt Leányfalun, nem messze a Határ csárdától. És látom magunkat ott a kapuban, apámat, akinek te voltál a legeslegnagyobb bálványa, s aki elkísért arra a bizonyos interjúra. S látlak téged is, ahogy meghatottan fogadsz minket és megszólalni sem tudsz, ahogy az én idős apám ismeretlenül egyszer csak átölel. Ott a kapuban történt mindez, és sírtatok mind a ketten. Te meg az én öreg édesapám. Egymásba kapaszkodtatok, visszapörgetve az időgépet…
Hatvanhárom évet kaptál a teremtőtől, Lajos. Hatvanhárom évet, teli s tele élménnyel, felejthetetlen pillanattal, és keserű epizóddal. Lehoczky Zsuzsa, a te második feleséged 84 esztendősen is igazi primadonna. Ahogy néztem őt a televízióban, odaképzeltelek mellé, és újra fiatal voltál, újra te voltál a szőke herceg, a magyar futballtörténelem egyik legragyogóbb csillaga.
Aki egyszer hosszú percekig összeölelkezve együtt sírt az apámmal…
