Különös figurája volt a századelő Budapestjének. Harmincnyolc éven át volt a Nemzeti Színház, majd a pesti Opera klakkfelelőse, vagyis a bértapsolók főnöke. Hosszú évtizedeken keresztül egyetlen előadásról sem hiányzott.
Mint egy hadvezér, úgy irányította a karzatra és a földszinti sorokba beültetett bértapsolóit. Ő volt a mindenki által kedvelt, kis köpcös emberke, aki imádta a színházat és az operát és akit mindenki csak Weidinger bácsinak hívott. Még 1841-ben született, szegény családban és egészen fiatalon kifutófiúként dolgozott a mai Rákóczi úton egy divatáruüzletben. Aztán beleszeretett a dúsgazdag tulajdonos lányába, aki nem mondott nemet a házasságra, a fiúból pedig pillanatok alatt tehetős ember lett. Később saját üzletet nyitott, amely idővel a legismertebb divatházak egyike lett. Párizsból és Lyonból hozatta a legfinomabb kelméket, nem csoda, hogy az előkelő hölgyek mellett a pesti színésznők is Weidinger Henrik üzletét ostromolták.
Oda járt az operaprimadonna Benza Ida, de nála vásárolt Blaha Lujza is. A későbbi tapsfelelőst idővel sokkal jobban érdekelte a művészet, mint a divat, ő lett a Nemzeti Színház hivatalos beszállítója, majd olyannyira közeli kapcsolatba került a színészekkel, hogy kisebb-nagyobb kölcsönöket intézett nekik. Azt beszélik, kezdetben három százalék jutalékot kért minden kölcsön után, ám idővel megesett, hogy inkább ő fizette ki a színészek adósságait. Megtehette, hiszen a házassága révén komoly vagyont örökölt. Sokat időzött az előadásokon is, egy alkalommal pedig Benza Ida egy köteg belépőt nyomott a kezébe azzal, hogy szerezzen nézőket. Így kezdődött Weidinger Henrik tapsfelelős karrierje, amely 38 évig tartott.
Idővel tökélyre fejlesztette a bértapsolást, egész kis hadsereget vetett be. Az ingyenjegy mellé saját költségén perecet is vásárolt a jobbára fiatalokból álló bértapsolóinak, akiket karmesterként vezényelt. Kezdetben a karzaton ült, később a földszinten. Minden este tíznél több bértapsolót ültetett a székekre és a karjával jelzett, mikor kell erőteljesen tapsolni. Maximalista emberként a próbákra is eljárt, hiszen tudnia kellett, hogy mikor kell jönnie a tapsviharnak. Kívülről tudta az operákat, az előadások előtt pedig a színészek, énekesek kinéztek a függöny mögül és tudták, ha Weidinger ott ül a szokott helyén, akkor a hangulat sem maradhat el.
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei
A tapsért cserébe ingyenjegyet kapott minden előadásra, no meg kevéske pénzt a főszereplőktől. Nem is igényelt többet. Ha sikeres volt egy előadás, boldogan ült és mosolygott, hiszen tudta, tapsfelelősként neki is része van benne. Weidinger bácsi a hosszú karrierje során csak két színésznőnek, Blaha Lujzának és Fedák Sárinak nem intézett bértapsolást, nekik ugyanis nem kellett, rajongott értük a publikum a felbérelt tapsolók nélkül is. A bértapsolók mellett a századelő színházi világában amúgy a pisszegők kifejezés sem volt ismeretlen. Őket a bértapsolók ellen vetették be. Ha túlságosan zavaró volt a mesterkélt taps, megszólaltak a szintén felbérelt pisszegők. Az is kiderült a korabeli újságokból, hogy az egymással rivalizáló primadonnák béreltek pisszegőket, mert féltékenyek voltak a másik tapsviharára…
Forrás: Wikipedia
1910 decemberében aztán olyan történt, ami korábban sosem. Az előadás előtt az operaénekesek egyre riadtabban kandikáltak ki a függöny mögül, ugyanis nem látták a megszokott helyén Weidinger bácsit. Aztán jött a szomorú hír, hogy a tapskirály örökre elaludt. Hatvankilenc éves volt. A halála után eljutott a féltve őrzött notesza az író Szomory Emilhez, aki miután átnézte, megdöbbenve látta, hogy mennyi színésznek segített kölcsönökkel, amelyek nagy részét sosem kapta vissza, de nem foglalkozott vele. Az is kiderült például, hogy 1909 augusztusában 2375 koronát kapott a felesége elhunyt dúsgazdag rokona után havi apanázsként, az állandó tapsszervezésből pedig írd és mond, 70 korona bevétele volt abban a hónapban. Ebből is látszik, számára szenvedély volt a hangulatteremtés, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mennyi pénzt kapott érte.
Bár tudták, hogy betegeskedik, a halála mindenkit megviselt az Operaház környékén, az újságok pedig azt írták, Párizsban vagy Londonban sosem felednék ezt a fura kis emberkét, aki minden előadáson ott volt és akinek talán sosem mondták azt, hogy köszönjük! Aki manapság az Operaházban jár, azért nézzen körül a félhomályban. Szerintem azóta is ott ül a földszinten minden előadáson és a tapsvihar mögött egy kicsit most is ő lehet…
Nyugodj békében, Weidinger Henrik!
