Azt írtam egyszer rólad, hogy nem bírta a tested a lélek fájdalmait. Milyen szikár mondat. Mintha ítélkezne egy ember fölött, aki belerokkant az élet nevű színdarabba. Belerokkant a szerepbe, amelyet a sors szabott rá.
Volt időd megijedni, vagy egyáltalán felfogni mi történik veled abban a taxiban? Vagy mint egy vaskos függöny a színpad fölött, egyszer csak leereszkedett és magával hozva a sötétséget? Hihetetlen, hogy lassan 14 éve ennek… Már 14 esztendeje. Olykor nézem a fényképeidet, és látom a szemedben a bizonytalanságot. De nem is jó szó ez, inkább valamiféle fájdalom tükröződik a fotókon – afféle üzenet, hogy szeressetek, segítsetek, vigyázzatok rám!
Felőröl mindenkit a folyamatos rohanás, a megfelelési kényszer, az állandó bizonyítási vágy, és a szeretethiány. Belerokkanunk valamennyien az álmok kergetésébe. Aztán nagy levegőt veszünk, felhörpintünk két pohár száraz zamatos rozét, és másnap reggel újult erővel megyünk tovább az úton. Még ha girbegurba is az az út. De te sajnos folyamatosan zsákutcába sétáltál. Egyikből a másikba. Szeretetet, szerelmet, elismerést kerestél, és csak morzsákat kaptál cserébe. Vagy az is lehet, hogy te élted meg mindezt így. Mert tapsban nem volt hiány. Aki látott egyszer is képernyőn, aki hallotta a hangodat a rádióban, aki nézett interjút, amelyet te készítettél, az elismerőleg bólintott, és azt mondta: okos lány ez. Okos és tehetséges.
De több voltál, mint jó műsorvezető. Karakteres egyéniség, akire akkor is felfigyelne az ember, ha csak statiszta lenne a nagy műben. Olyan interjúkat készítettél például John Travoltával, Paul Simonnal, Gregory Peckkel vagy épp a Magyarországon tartózkodó és az Evita című filmben szereplő Madonnával, amelyeket tanítani kellene az újságíró-iskolákban. Hihetetlen intelligencia sugárzott belőled, az ember szinte zavarba jött ettől. Volt honnan muníciót gyűjtened. Gyerekként Nigériában éltél, majd a lagosi egyetemre jártál, hazatérve pedig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem angol-történelem szakán végeztél, és még erre is rátettél egy lapáttal, az újságíró-diploma megszerzésével. Tudatosan felépített élet. Akár ezt is írhatnám veled kapcsolatban, s talán így is volt ez sokáig, ott benned, a lelked legmélyén.
A siker a legjobb doppingszer, annak az íze a legfinomabb. Kergetjük valamennyien. De te utol is érted. Az Ötödik sebesség, a Reggeli csúcs, majd a Calypso rádió mind-mind neked való terep volt. S akárkire nem bízták rá, hogy közvetítsen az Oscar-gáláról, de neked ez is megadatott többször is. De a lelked, az érzékeny lelked talán már akkor sem szárnyalt. Sokszor nem is egy másik emberbe, a szerelembe vagyunk szerelmesek. Hogy te mit érezhettél 17 esztendősen a nálad 20 esztendővel idősebb férfi iránt, akivel még Nigériában ismerkedtél meg, az sosem derült ki. Lehet, hogy mindent elsöprő vágyat éreztél, vagy az is előfordulhat, hogy csak szerettél volna gyorsan, minél gyorsabban felnőni. Nem tartott sokáig a kapcsolat. Válás, majd jött az újabb házasság, az ismert színész oldalán kerested önmagad és kergetted az álmaid. Gyerekekről, saját kislányról, kisfiúról. Nem adatott meg neked. És jött a harmadik férj.
A lejtőn zuhanni embert próbáló feladat. A tested nem bírta a lélek fájdalmait. Bármennyire is szikár és szenvtelen ez a mondat, talán ez jellemzi legjobban mindazt, amit átéltél, és ami a te mélységesen szomorú történeted végét jelentette. Könyvet írtál a depresszióról. S akkor azt gondolta mindenki – Albert Györgyi kiírta magából a fájdalmat. Bárcsak így lett volna. De a hullámhegyek és hullámvölgyek nem hagyták, hogy az a kis törékeny csónak egy csendes öbölbe vigyen. Negyvennégy esztendőt kaptál a sorstól. Kevés idő. Az a taxi, amely 2008. október 3-án az egyik kereskedelmi televízióba vitt volna egy műsor felvételére, meg sem állt veled a mennyországig…
Ma lennél 58 esztendős. S a fotóid között, amelyeken olyan szomorúan nézel, már ott van, könyörtelenül ott van egy szürke márvány síremlék, rajta a neveddel, előtte, körülötte virágokkal, sok-sok virággal. Mintha ez a fotó zárná le a felkavaró pillanatfelvételeket őrző fényképalbumodat. Nem oda való ez. Nagyon nem…
Kedveltünk. Féltettünk. És gyászolunk. Lassan 14 éve…
