Megadta a sors, hogy olykor találkozhattam veled. Hol a Fradi-pálya Üllői úti székházában, hol pedig a Népligetben, ahol zöld-fehér mezbe öltözött lurkók rohangásztak hatalmas lelkesedéssel.
Találkoztunk olykor-olykor és te mindig azt mondtad: „Édesem, miben segítsek? Írj valami szépet ezekről a tehetséges, lelkes gyerekekről…” Aztán néha napján átöleltél… Sokat, nagyon sokat jelentett ez nekem. Amikor a sportújságírót szeretettel fogadja az egykori klasszis. Mert én láttalak játszani, Lajos! Rengetegszer! Aprócska gyerekként még a Fradiban is, aztán már annál többször piros-fehér Honvéd-dresszben. S olyan voltál, mint egy feltartóztathatatlan tank, amikor megindultál. S tudom, hogy akkor a fradisták árulónak tartottak. Hányszor mesélted nevetve, hogy amikor már Honvéd-játékos voltál és bementél egy zöldségeshez, rendszeresen túlérett, rohadt gyümölcsöt, ehetetlen zöldséget kaptál, mellé néhány keresetlen mondatot a Fradi-szurkoló árustól.
Fotó: Fortepan
Hiányzol Lajos. Hiányzol a Népligetből, a Fradi pályáról és a köztudatból. Azt gondoltuk rólad, hogy bivalyerős ember vagy, akin nem fog sem golyó, sem valamiféle nyavalya. Azt gondoltuk rólad Lajos, hogy örökké élsz majd, és csak mesélsz a legendás időkről. A hatvanas évek Fradijáról, a Népstadionban rendezett rangadókról. Sokat és sokszor meséltél erről. Én pedig tátott szájjal hallgattalak. Lassan négy év telt el azóta, hogy nem vagy velünk. Lassan négy esztendeje már, hogy a gyógyíthatatlan betegség felőrölte a szervezetedet. De ott volt mindvégig melletted az imádott feleséged, Pécsi Ildikó. Mesebeli kapcsolat volt a tiétek. Esküvő 1969-ben, s a szavak: örökkön örökké…
S nem üres szavak voltak ezek. Együtt maradtatok és egymásba kapaszkodtatok. Tudom, mert a Kossuth-díjas színésznő, a te hűséges feleséged mesélte egyszer nekem: ott volt a meccseiden, és ha valaki szidott, valami rosszat mondott rád, hát úgy leteremtette, úgy kiosztotta, hogy az a drukker többet nem mert megszólalni. Jó volt hallgatni Ildikó történeteit is, ha épp ő vette fel a telefont, amikor téged kerestelek, és nem lerázott, nem azt kérdezte, hogy mit akarok, hanem elmondta, hogy milyen büszke rád, és hogy miket élt át veled, általad, és hogy ti ketten a világ legboldogabb emberei vagytok.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Ilyen volt a te feleséged. Az az asszony, akiért rajongtak a férfiak. A tüzes cigánylány a Tenkes kapitányából, Noémi az Aranyemberből. Azok az igéző szemek, a délies temperamentum, mintha Gina Lollobrigida, vagy Sophia Loren nézne ránk a filmvászonról. Ma azt írnák rólatok, hogy igazi álompár. Pedig ti nagyon is a valóságban éltetek. Ildikó a színpadon, te a zöld gyepen alkottatok maradandót.
Ma már üres, elkoptatott, idejét múlt szólam a sírig tartó szerelem. A felgyorsult világ, a felszínes örömök, a csábítások, a türelmetlenség, s a hétköznapok harcai mind-mind megrágják, felfalják ezt az érzést. Ti a legnagyobb viharban is fogtátok egymás kezét. Amikor jöttek a hírek a betegségeidről, Pécsi Ildikó riadtan, de határozottan mondta: „Meggyógyulsz, mert nem akarok és nem is tudok nélküled élni.” Aztán a családi feszültségek sem tettek jót, a harc az unokáért, a viharos nyilatkozatok. Beteg lettél, a gyilkos kórral kezeltek, a szíveddel is gond volt, és amikor egyszer felhívtalak, és azt kérdeztem tőled, hogy vagy? Csak sírtál… S én csak hallgattam, pedig kiabálnom kellett volna, üvöltenem, hogy te vagy a világ legerősebb embere, Lajos!
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
S hogy mennyire erős voltál, azt bizonyítja, hogy az utolsó napokban már nem engedted magadhoz szeretett párodat. Nem akartad, hogy elesetten, kiszolgáltatottan lásson. Nem akartad, hogy a haláltusádnál ott legyen. Így aztán Pécsi Ildikó otthon, a hitvesi ágyat simogatva köszönt el tőled egy szombat estén. Nagyjából akkor, amikor örökre elaludtál… És már nem akart élni nélküled. Talán azon az estén, amikor lélekben elbúcsúzott tőled – az élettől is elköszönt. Decemberig bírta, aztán utánad ment. Fel a Mennyországba. Biztos vagyok benne, azóta újra együtt vagytok. Örökkön örökké…
Nyugodj békében, Szűcs Lajos!
