MŰVÉSZ ÚR, VAN ÉLET AZ ÉLET UTÁN? LEVÉL ANDORAI PÉTERNEK

Ahogy lépkedett a szép kor göröngyös ösvényén az életben, úgy fogalmazódott meg önben, hogy hová, merre is tart? S azt kérdezte: vajon van élet az élet után? Négy esztendő telt el a halála óta, ma már bizonyosan tudja a választ a nagy kérdésre.

Bárcsak beszélhetne róla, bárcsak tudnánk, hogy ott fent, a vattapamacsszerű felhők fölött valóban a Mennyország vár ránk? Színészként elhittük a monológjait. Elhittük, ha komoly dolgokról beszélt és azt is, ha egy villamoson a táskájából egyszer csak elővarázsolta Sztálin levágott, kőből formált mutatóujját és azzal próbált kedveskedni az épp lendületesen vetkőző kalauznőnek. Színész volt, az egyik legnépszerűbb itthon, afféle korszakos egyéniség. Pedig mindig tiltakozott, ha hősként, sztárként kezelték. Hogy is mondta: „Tettem a dolgomat, hívtak, mentem, megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból. Küldetéstudatom soha nem volt a színházzal, vagy a filmmel kapcsolatban. Egyszerű, hétköznapi munkásnak tekintem magam. Persze igyekeztem a maximumot nyújtani mindkét területen…”

Napra pontosan négy esztendeje nincs közöttünk – ám az örökség, amit az utókorra hagyott, súlyos, fajsúlyos, és elismerésre méltó. A nyolcvanas években Cserhalmi György mellett önt tartották a korszak kiemelkedő férfisztárjának, és ön Cserhalmival kapcsolatban csak annyit mondott: békésen megvoltunk egymás mellett. Visszafogott, bölcs gondolat. Éppen olyan, mint amilyennek önt ismerte a környezete. Azt írták a művészetéről, hogy nem is színészkedik, nem szerepet alakít, hanem egyszerűen csak létezik a színpadon. „Ez a legnagyobb dicséret, amit általában kapok. Sokan azt hiszik, hogy a színészethez kötelező más gesztusvilágot, beszédmodort, vagy stílust felvenni. Amikor az ember készül a pályára, megpróbál valakiket utánozni. Észre sem veszi, s egyszer csak másoló lesz. Sokáig nem értettem a Lee Strasberg-féle módszer lényegét, aminél a színészjelölt élve boncolást végez önmagán. Majdnem olyan ez, mint egy belső időutazás, regresszív hipnózis. Az alapkérdés, hogy ki vagyok én? Abból lehet felépíteni egy személyiséget, ami csak a miénk, csak ránk jellemző…”

A fénykor, amelyben ön is dobogóra állhatott. A világot jelentő deszkákon, a kamera előtt valahol egy kültéri forgatáson. A hetvenes-nyolcvanas évek az egyik legsűrűbb, legtermékenyebb időszaka volt a színházi- és filmvilágnak. Legendák keringtek arról, hogy abban az időszakban nem csak afféle kollegialitás, hanem barátság jellemezte a művészemberek kapcsolatait. Mintha fesztelenebb lett volna a viszony. De a munkát, a színészmesterséget azt bizony mindenki véresen komolyan vette. Bizonyítani, újra bizonyítani, színésznagyságok vártak kisebb-nagyobb szerepekre, és ön akkoriban tökéletesen megfogalmazta ennek a különleges pályának a lényegét: „Az egész pálya az önmegismerésről szól. Szeretni kell a szakmát, csak pénzért, vagy azért, hogy valami elfoglaltságom legyen, nem érdemes csinálni…”

Pedig nem is színésznek készült. Eredetileg képzőművész szeretett volna lenni. Bár az alkotás iránti vágy ott dolgozott folyamatosan a lelkében. Volt kitől örökölnie a művészetek iránti rajongást. A nagyapja vándorszínész volt, az édesapja pedig kőfaragó szobrász. Így aztán nem csoda, ha megpróbált rajzolni, de „rájöttem, hogy nincs bennem több, mint, hogy jól másolok vagy portrékat készítek. Hiányzott a belső inspiráció, ami megszállja az embert.” Aztán egy amatőr színjátszó csoportban lelt rá a színészetre. Az iskolában irodalmi szakkörös volt, és valamennyi ünnepen önt kérték fel, hogy szavaljon. És csak mondta, formálta a rímeket, de úgy ám, hogy a hallgatóság tátott szájjal leste. Így kezdett el egyre inkább vonzódni a szép beszéd mesterségéhez – így kezdett el egyre többet színházba járni. Egyszer azt nyilatkozta, hogy tizennégyszer látta a Madáchban azt a Hamletet, amely Gábor Miklós nevéhez fűződik. Azt is mondta, hogy rajongásig szerette a Sztanyiszlavszkij-féle színjátszást. Azt a fajta előadásmódot, amely leginkább, sőt elsősorban érzelmeket közvetít a közönség felé.

Tehetséges volt – mégis csak hetedszerre vették fel a főiskolára, ám ha már bekerült végre valahára, akkor megmutatta, hogy mi is lakozik önben. Mindössze harmadéves volt, amikor már szerepet kapott a Vörös rekviemben. Erről csak ennyit mondott: „Engem egy kisebb szerepre nézett meg Grunwalsky, aztán amikor összefutottunk, azt mondta, na öreg, téged fognak akasztani. Innen tudtam meg, hogy engem választott a főszerepre…” S megannyi különleges szerepet kapott az évek, évtizedek során. Eljátszani Enyedi Ildikó filmjében Simon mágust, az maga lehetett a művészlét csúcsa. És ezt is úgy kapta meg az anekdota szerint, hogy szinte véletlenül összefutott a rendezőnővel a filmgyárban, aki forgatókönyvvel a hóna alatt szaporázta a lépteit, és amikor észrevette önt, csak odaszólt sietve: „Jaj de jó, hogy látlak, már szólni akartam neked…” A forgatókönyv a Simon mágusé volt, a főszerep pedig az öné. S ott volt Szabó István remekműve a Bizalom, a filmet Oscar-díjra jelölték, és a stáb az Egyesült Államokba utazott a kinti bemutatóra. Ön mégsem ünnepeltette ott magát, hanem – új életet kezdett.

„Kicsit besokalltam itthon a sok munkától. Párhuzamosan forgattam, filmet, televíziót, plusz még játszottam és próbáltam is, egy idő után ez nagyon sokat kivett belőlem, ráadásul a kimenetelem előtt meghalt az apám és ez eléggé hazavágott. A sors játéka, véletlen egybeesés, hogy pont akkor jelölték Oscarra a Bizalmat miközben készültem kimenni. Nem akartam kint maradni, csak körülnézni és hazajönni…” Ehhez képest egy évet élt Amerikában. Egy év az Újvilágban, szinte egyedül. Bátor döntés volt. De feltalálta magát, gyakornokként dolgozott egy irodaházakat tervező cégnél, méghozzá műszaki rajzolóként. Vissza a gyökerekhez. Vissza a ceruzához, a papírhoz, az alkotás öröméhez. S közben egy helyi amatőr színjátszó társulatban is fellépett, mintegy kikapcsolódásként. Része lehetett a San Francisco-i Piramis toronyház tervezésének, építésének, és ezt valamiféle tanulmányként, küldetésként fogta fel.

Pedig itthon is kerülgette a boldogság, olyan társat talált. Ábrahám Edit a ma is aktív, csinos színésznő személyében, aki aztán később egy fiúval ajándékozta meg. De elváltak. Majd egyre többet betegeskedett. A gerincével volt baj, és mintha érezte volna a végzet közeledtét: „Nem vagyok borúlátó, nem rokkantnyugdíjasként látom magam, élem az életemet, amennyire tudom, a gerincemmel küzdök, de nem akarom megműttetni. Hetente háromszor gyógytornázom, úszom, próbálok túlélni…” De a sors onnantól kezdve felgyorsította élete filmjét. 2020. február 1-jén rövid, súlyos betegség után kórházban hunyt el 71 évesen. S nem csak a családja, az ország is gyászolta azt a művészt, akit 2015-ben a Nemzet Színészévé választottak, aki Jászai Mari és Kossuth-díjjal büszkélkedhetett.

Művész úr! Ön már tudja: van élet az élet után?