Kiszolgáltatottak vagyunk valamennyien. Kiszolgáltatottak a sorsnak, a szenvedélyeinknek s az embertársainknak. Erről sokat mesélhetett volna a Nemzeti Színház örökös tagja, Kohut Magda. Az élete szinte végig erről szólt – a kiszolgáltatottságról.
Gyönyörű volt. Amolyan arisztokratikus szépség, aki ha azt mondja, az apja gróf, a nagyapja báró és földesúr volt, s impozáns hintóval közlekedett, mindenki elhitte volna neki. De Kohut Magda nem beszélt a gyerekkoráról, a származásáról. Senki nem tudhatta, még a legszűkebb környezetében sem, hogy egészen mélyről, a szegénység lélekromboló bugyraiból küzdötte fel magát. Nem sokkal a halála előtt írt valaki róla, és mintegy elrejtve az életrajz fontos és kevésbé fontos epizódjai közé, megjegyezte, hogy a nélkülözés, a nincstelenség és a kiszolgáltatottság adott muníciót és erőt ennek a gyönyörű és tehetséges nőnek.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Amikor megismerte őt a közönség, no meg a szakma, azt mondták, íme, megvan a legendás tragika, Tőkés Anna utódja! És jöttek a dicshimnuszok, a szebbnél-szebb kritikák, hogy lám, megjelent a színpadon egy fiatal szépség, aki plasztikusan képzi a hangokat és úgy beszél, olyan tökéletesen artikulál, hogy az utolsó sorokba is hallani lehet. S azt is írták róla, óriási karrier vár rá. Tévedtek… Mert az a tehetség, ami Kohut Magdában megvolt, azt valahogy, valamiért, nem akarták, vagy nem tudták kiaknázni. Pedig, ha lehetőséget kapott, valósággal parádézott.
Olyan színpadi bravúr fűződik a nevéhez, amelyet azóta is emlegetnek. Kritikusok, s nézők, akik egykoron átélhették. H. Barta Lajos, Kiáltás című drámájában kapott végre főszerepet és előadott egy olyan 45 perces monológot, amely valóban színháztörténeti eseménynek tekinthető. A közönség döbbenten hallgatta, a nézőtéren pisszenés sem hallatszott, a széksorokban ülők lélegzetvisszafojtva figyelték az erős, hatásos, szuggesztív előadást. 1972-ben ezt írták róla: „Kohut Magda végérvényesen Jászai Mari örökébe lépett.” S az is megjelent vele kapcsolatban, hogy „a görög sorstragédiák világának egyetemességét képes megjeleníteni a hatásosan megírt szerepekben…” Írhatnánk azt is: a csúcson volt. De vele kapcsolatban ez a rövidke mondat soha nem volt érvényes.
Fotó: Fortepan/Hunyady József
Például azért sem, mert Major Tamás nem kedvelte. Major hozzáállása azért is volt furcsa, hiszen épp ő volt az, aki Kohut Magdát a Nemzeti Színházhoz hívta, s szerződtette. De a másik rendező, a korszak kiemelkedő egyénisége, Gellért Endre sem foglalkoztatta sokat a tehetséges ifjút. Gellért közönye és Major ellenszenve pedig megviselte Kohut Magdát. De ezt a csatát is belül vívta meg, nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, és nem lett belőle irigy, gyűlölettel teli ember. Kohut Magda ugyanis képtelen volt gyűlöletessé válni. Ha pedig hagyták játszani, továbbra is elvarázsolta a közönséget. Filmekben s a televízióban is keveset szerepelt. Mellőzték ott is. Talán az egyetlen valóban jelentős alakítása a filmvásznon még 1954-ben volt, amikor Fábri Zoltán rendezésében Simon Sárát alakította az Életjelben.
Aztán teltek az évek, az évtizedek, és a színésznő egyre csak mellőzöttnek érezte magát. Epizodistaként, mellékszereplőként használták. Majd amikor színpadra került a Kassai polgárok felújított változatában, ott mondta az emlékezetes szavakat: „Aki sokáig él, tudja, hogy eljön egy éjszaka, mikor minden betelik és megérik. Öreg vagyok, sokáig éltem. Ez az éjszaka lányom…” Márai, a széplélek kikiáltója, Márai, az örök időknek író zseni 42 éves volt, amikor mindezt papírra vetette. Kohut Magda 63, amikor ezt elmondhatta…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Gyönyörű mondatok, egy gyönyörű nőtől. S hogy milyen nőideált testesített meg Kohut Magda, azt tökéletesen bizonyítja, egy 1975-ben festett oltárkép. Merthogy Feszty Masa, a domaházi templomban kiállított Szent Erzsébet alamizsnát oszt a szegényeknek című alkotásán a narancsszínű kendőbe öltöztetett hölgy modellje nem más volt, mint Kohut Magda. A sokat mellőzött színésznő végül 2016-ban, 87 esztendősen hunyt el a kecskeméti kórházban. Elhagyta azt a világot, amely sajnos nem akarta észrevenni a talentumát…
Nyugodj békében, Kohut Magda!
