Hórihorgas, vékony férfi, enyhén rekedtes hanggal. Szenvedélyes versmondó, akinek a szájában még a legkeserűbb rím is édes mézzé változik.
Kossuth-díjas művészember, akinek a teremtő hosszú, tartalmas életet adott, s a legeslegutolsó pillanatig a hivatásának élt. Keres Emilt akár így is jellemezhetnénk, röviden, tömören, ám az ő életútja nem aprócska mondatokat, sokkal inkább terjedelmes könyvet érdemelne. Mert aki túl a nyolcvanon is folyamatosan alkotott, dolgozott és szerepeket formált, az bizony nem hétköznapi ember. Cseppet sem az. Egyszer, lépegetvén a kilencvenedik születésnap felé, Ady-estet tartott. Egyrészt a költő elhivatott, lelkes rajongójaként másrészt pedig – hogy próbát tegyen. Afféle memóriapróbát.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Kiállt a közönség elé, mintegy letesztelve a pódium szeme láttára, hogy mire képes ő, a szépkorú színész. Vastaps volt a jutalma. Nem érdekelte a naptár, az idő múlása. Olyan élménnyel ajándékozta meg a nézőket, a Konyec, az utolsó csekk a pohárban című filmben, amelyért megkapta a legjobb férfi főszereplő díjat. Ez volt az egyik utolsó nagyjelenete. De már a nyolcadik ikszen túl hívták őt a Nemzetibe, és zseniálisan játszotta el az aggastyánt a Lear királyban. Jött a telefon, hogy várja egy szerep a Radnótiban, az Oidipus gyermekeiben és ott is maradandót alkotott. Pedig a lelke mélyén talán gyászolta az elmúlt, elvágtatott esztendőket, mert egyszer azt mondta: „az öregkor megszépíti a gyerekkori élményeket…”
A felejthetetlen gyermekkori élményeket. Merthogy Keres Emil kisgyerekként megszámlálhatatlan, különleges pillanatot kapott a sorstól. Szombathelyen született 1925-ben, s talán már aprócska legényként eljátszott a gondolattal, milyen lehet komédiásnak lenni. Volt kitől örökölnie mindezt, a nagyapja tudniillik színészetből élt, járta az országot, a világot, és rendszerint taps volt a jutalma. Aztán egyszer két bűnöző halálra verte a nagypapát… Keres Emil számára az indulás az álmok útján nem ment könnyen. „Hirtelennövésű, beteges, rossz étkű kislegény voltam, s allergiás asztmám lehetett. A családban ez sajnos öröklődik. Volt, amikor az iskolából is kimaradtam, ekkor mondta nagyanyám az anyámnak: Bözsi, add ide ezt a gyereket. Így kerültem a nagyszüleimhez Jákra, ahol sok időt töltöttem, és mindig rendbejöttem. Nagyanyám értett hozzám, percenként dugott a számba valamit, amikor a malacokat ment etetni, hozott nekem zsíros kenyeret. Meg is gyógyultam…”
A vidéki levegő. A friss, harapnivaló, egészséges vidéki levegő. De Keres Emil nem csak a kristálytiszta, éltető oxigént, hanem meghatározó színházi élményt is kapott akkoriban. Egyszer megnézte a szombathelyi múzeum nagytermében bemutatott darabot, Erdélyi Mihály: Sárga pitykés közlegények című előadását és valósággal megbabonázta a látvány. A családja a szombathelyi főtéren élt, ott volt a közelben a katolikus legénykör, amelynek tagjai lelkes amatőr színjátszó-csoportot hoztak létre. Odajárt közéjük és ott érezte magát talán a legjobban. Fellépett velük és minden percét a színjátszásnak szentelte.
Keres Emil édesapja árvaházban nevelkedett. Aztán családfőként, ha szűkösen is, de előteremtette a legszükségesebbeket. Tisztességre nevelte a fiát, ezt a hirtelen megnőtt, sovány gyereket, aki folyamatosan rácsodálkozott a világra, majd egy szép napon hirtelen „ünnepelt művésszé” vált. „Egyszer volt egy iskolák közötti Ki mit tud? A döntőt a szombathelyi Kovács Szálló tükörtermében tartották. A belépőjegy 50 fillérbe került, ami nagyon-nagy pénz volt. Igaz kakaót és brióst is kaptunk, mint nézők. Én ugyanis nem neveztem be, de kíváncsi voltam a szereplőkre. Volt ének, hangszerszóló és tánc. Eszembe nem jutott volna, hogy benevezzek, nem is voltam úgy öltözve. A pipaszár lábaimmal, rövidnadrágban ültem és izgatottan néztem a műsorszámokat. De az utcánkban lakott egy fiú, Prisznyák György, aki csínyből felírta egy papírosra a nevemet, mondván: itt egy jelentkező. Szólítottak és úgy indultam el a színpad felé, mint akit kivégezni visznek…”
A magas fiú magával ragadta a publikumot. A gyávaságból, a rémületből kovácsolt erőt, és olyan produkciót nyújtott készületlenül, csak úgy spontán, hogy alig akarták leengedni a színpadról. Az ijedelem átváltozott szereplési vággyá. Mondott ő Petőfi-verseket saját átköltésben, idézett népdalgyűjtő könyvecskékből, ilyen-olyan dalokból, és csak mondta és mondta. S az a bizonyos Prisznyák rohant az apjáért, s mondta neki: „Árpi bácsi tessék jönni!” És az apja jött és látta a gyerekét a színpadon, no meg a tátott szájú közönséget. S akkor azt mondta neki: „Legyél színész, édes kisfiam, én nem lehettem az…”
Keres Emil 1950-ben végezte el a színiakadémiát. Aztán négy esztendő múltán már a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójaként dolgozott. Néztek is nagyot a kollégák, hogy lám, miként lehet egy ilyen ifjú emberke ilyen fontos pozícióban. De a rátermettségét senki nem kérdőjelezte meg. Aztán játszott később a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Jókai színházban, merthogy mégiscsak színész volt, nem pedig valamiféle hivatalnok. De újra igazgatónak nevezték ki, ezúttal a Thália színház élére, amelyet több mint egy évtizedig vezetett. Aztán átigazolt a Radnótiba, naná, hogy ott is igazgatónak. Onnan is ment nyugdíjba 1985-ben. De akkor már irigylésre méltó pályafutás állt mögötte. Megszámlálhatatlan színpadi és filmszerep, játszott a Húsz órában, a Nem várok holnapigban, a Szemüvegesekben, a Vörös vendégfogadóban, a Bözsi és a többiekben, az Egy óra múlva itt vagyokban, a Beszterce ostromában, a Kántorban, az Abigélben…
Fotó: Fortepan
Legtöbbször karakterszerepekkel ajándékozták meg. Nem berzenkedett, mert magát, elsősorban előadóművésznek tartotta. Azt írták egyszer róla: „Nem állítom, hogy Keresnek olyan forradalmi, gyújtóhangulatú estjei voltak, mint például Mensáros Lászlónak, vagy Latinovits Zoltánnak, rezignáltabb, magába fordulóbb és meggondoltabb volt náluk, de az ő közvetítésével is életre keltek, hatottak a versek jól és szépen tudta formálni a szavakat, mondatokat, és feszült csendeket is képes volt teremteni.” Pedig a színiakadémián Básti Lajos azt mondta neki: ilyen vasi tájszólással soha nem lesz belőle színész. Keres Emil jóval később mondta: „Miből merítettem erőt? Félelemből, hogy elvesztem a hitem valamiben, meggyőződésem volt, hogy nekem keresnivalóm van itt. Tulajdonképpen gyávaságból lettem bátor…”
Idős korára a buddhizmus is fontossá vált a számára. Utolsó szerepe Schnitzler, Anatol és a nők című darabjában az öreg hűséges inas, Franz volt. A Radnóti színház halála után így írt róla: „Búcsúzunk Emil bácsitól, akinek hórihorgas alakja, okos szeme, kedves mosolya kitörölhetetlenül él bennünk tovább – a játékában megbújó óvó szeretet, lényeglátó bölcsesség, mely őt magát is jellemezte nagyon fog nekünk hiányozni…”
Kilencven év tömény, izgalmas, tartalmas élet. Jó, hogy itt volt velünk.
Nyugodj békében, Keres Emil!
