Fecó! Ez nagyon nincs jól. Hát, ki fog ott ülni a billentyűknél, ki fog olyan simogató dallamokat játszani a zongorán, mint te? Napra pontosan három éve hallgat az a bizonyos zongora…
A halálod előtt nem sokkal hosszan beszélgettünk. Akkor még semmi bajod nem volt. És vigyáztál is magadra, hiszen volt az a fránya szívbetegséged, amely megijesztett, ezért lassítottál. Eldobtad a cigit, kevesebb fellépést vállaltál. Ültél velem szemben egy kávézóban, a védjegyként szolgáló sapkában és napszemüvegben. És emlékeztél. Emlékeztél azokra a legendás időkre, amikor 1972-ben az imádott bandáddal, a Taurussal az Ifjúsági Parkban léptetek föl. Telt ház volt, talán még Pesten is a ti zenéteket hallgatták, amely új volt, vérbeli progresszív rock, amit imádtál. Addig a koncerteken leginkább ültek a tinik, erre jött a Taurus és mindenki csápolt, tombolt, s úgy érezte, hiába a vasfüggöny, meg a bezártság, itt a zene! Ott volt a színpadon Som Lajos, aki mindent tudott a basszusgitárral és Radics Béla, a meg nem értett zseni, a szólógitár virtuóza, akit sajnos szépen lassan megölt a közeg és átitta magát a túlvilágra.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Meséltél a gyerekkorodról is. A ferencvárosi Ernő utcai, gangos bérházról, ahová akkor kerültél, amikor az imádott édesanyád már nem élt. Négyéves voltál mikor meghalt. Soha nem tudtad feldolgozni, s szerinted pont azért lettél érzékenyebb az átlagnál, mert a hiánya gyötört és mert kiskorodban sokat betegeskedtél. Ott a Ferencvárosban talált rád a zene, a Bakáts téri zenei általánosba jártál, s sokáig úgy volt, meglehet, a komolyzene lesz a te világot. Aztán úgy alakult, hogy a könnyűzenében lettél legenda. Az sem véletlen, hogy amikor megalakítottad a Korált, azt akartad, hogy az ifi parkban lépjetek fel először. Ott, ahol hat évvel korábban a Taurussal zenéltetek. És a Korál is sikeres lett, te pedig a lírai rock nagykövete lettél. Sírtunk, nevettünk a koncerteken, nekünk szólt minden sor, amit énekeltél és amit Horváth Attila, a jó barátod írt neked és veled együtt voltunk szerelmesek, boldogok vagy boldogtalanok.
Fecó! Azt is tudom, mennyire örültél, hogy a Fradi bejutott a Bajnokok Ligájába. Persze, hogy örültél, hiszen a te szíved is zöld volt, sőt, játszottál is a csapatban gyerekként. Aztán jött egy meccs, egy sérülés és nem csatár lett belőled, hanem zenész. Ott voltál, ott lehettél a magyar beatkorszakban. Te is hallgattad a Radio Luxembourgot, a Szabad Európa rádiót, külföldi bakelitlemezekre vadásztál és ha a tanárok nem figyeltek oda, a zeneiskolában Beatlest játszottál a zongorán, még úgy is, hogy le volt lakatolva a zongora fedele, mert annyi hely még maradt, hogy az ujjaid beférjenek…
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Te Fecó, ez nem jó így. Ma is előttem van, mikor megkérdeztem tőled, miért nem disszidáltál, mint sokan mások? Rám néztél és komoly arccal azt mondtad: engem itt értenek, ide tartozom. Igazad volt. Értettünk, szerettünk. Te pedig hosszú évtizedeken át játszottál nekünk. Tudom, hogy bántott, hogy a kilencvenes években jöttek a „tátogó” együttesek, akik playbackről énekeltek. És annak sem örültél, hogy a mai zenében szinte csak ütem van, dallam a legkevesebb.
Egészen kicsi voltál, amikor a nagymamádtól, aki anyukád helyett nevelt, kértél egy tangóharmonikát karácsonyra. Megkaptad, te pedig a gangos bérházban, a földszinten, a falhoz simulva játszottál. Az emeleteken pedig kijöttek az emberek a korláthoz és lesték, honnan jön a csodás dallam. Ma már valahol fent szólal meg az a bizonyos tangóharmonika. Te játszol a falhoz simulva, de már nem egyedül. Ott van veled az édesanyád is, aki megsimogatja az arcodat, átölel és újra azt mondhatja, kisfiam…
Sosem feledünk, Balázs Fecó!
