Lehet-e kamasznak nevezni valakit, akinek már két felnőtt gyermeke van és immár hatvanéves? Testben nem, ám lélekben bárki megmaradhat örök gyereknek. S ha Berkes Gábort hallgatjuk, akkor neki elhisszük, hogy kamasz marad a legeslegutolsó pillanatig.
Az a csodálatos május. Orgonaillattal, ragyogó napsütéssel, egyre inkább kinyíló világgal. Futni bele a tavaszba, sőt a nyárba! Játszani lent a téren, focizni sötétedésig, a gyermekkor szabadságába belefeledkezni. S az a május tartogatott még mást is. 1974-et írtunk és az újságok két kihagyhatatlan programról írtak. Május 18-án adta a televízió a Keménykalap és krumpliorr című filmet, másnap pedig átadták a vadonatúj Fradi-stadiont, amikor is a Ferencváros a Vasast fogadta.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály
Naná, hogy ott ültünk a tévé képernyője előtt, és ahogy ment a beharangozott film, úgy gondoltuk, hogy tulajdonképpen mi vagyunk Kisrece, mi vagyunk Süle és mi kiabáljuk teli torokból, hogy Hörömpő cirkusz, világszám! Imádni való film volt. Honnan is tudhattuk volna, hogy a történet írója, Csukás István tulajdonképpen kényszerből vitte magával a sztorit a Szabadság térre. Hiába írt verseket, sehogyan sem tudott megélni belőle. Így aztán egy barátja ötletére besétált a kézirattal a Magyar Televízió székházába s azt mondta: íme, egy sztori, amelyet talán szeretnek majd a gyerekek.
Kisrece, vagyis Kovács Krisztián tizenhét ifjúsági filmben kapott szerepet, hogy aztán egyik pillanatról a másikra világgá menjen, informatikusként dolgozzon Angliában, majd új életet kezdjen az Egyesült Államokban. Süle, akit Berkes Gábor alakított azonban itt maradt közöttünk. Igaz akkor már nem Sülének becézték. Merthogy neves zenész lett. Pedig lehetett volna akár író is, mert édesapjának, Berkes Péternek köszönhetjük például az Utánam, srácok! című klasszikust és az Öreg bánya titkát. A gyerekek két-háromszáz forintot kaptak egy forgatási napon, Berkes Gábor később már sokkal több pénzt keresett a zenéléssel, amelyet mindig is szenvedéllyel űzött. Merthogy ő soha nem színésznek, hanem zenésznek készült.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Már ötévesen zongorázott, ám gyerekként még izgalmasnak találta a színészkedést is. A hetvenes évek Magyarországára jellemző volt, hogy rendezők járták az országot, az iskolákat, hogy gyerekszereplőket keressenek valamelyik produkcióba. Így találtak rá a 11 éves Berkes Gáborra is, aki később így emlékezett vissza erre az időszakra: „Érdekelt a filmezés, mert jó buli volt, de a zene volt az elsődleges…” Felejthetetlen gyerekfilmekben kapott szerepet. Utánam, srácok!, Barátom, Bonca, Bezzeg a Töhötöm… A mai napig felhőtlen kikapcsolódást jelentenek felnőttnek és gyereknek egyaránt. De hiába a folyamatos filmezés, hiába a komoly zsebpénz, Berkes Gábor nem a színművészetire, hanem a konzervatóriumba jelentkezett.
A zene lett az élete, a színészkedésről pedig a következőt mondta: úgy érzem, rossz színész lettem volna… Az orgona és a zongora mögött ellenben tökéleteset alkotott. Akik szerették az Első Emelet zenéjét, azok ma is rajongással gondolnak vissza a formációra. Aztán jött egy újabb csapat, a Rapülők, a Geszti Péter nevével fémjelzett csapat, amely a kilencvenes években komoly népszerűségnek örvendett. A Berkes-féle életút következő állomása a lírai dalokat játszó Emberek nevű zenekar volt. Írhatnánk közben azt is, hogy Berkes Gábor felnőtt, ez bizony vele kapcsolatban sehogyan sem fedi a valóságot. Pedig a gyermekei már a harmincas éveiket tapossák. Bence sikeres szinkronszínész, akárcsak Bogi, de ő emellett belsőépítészként is dolgozik. Az egykori gyermekszínész Berkes Gábor folyamatosan dolgozott az elmúlt években, évtizedekben, és ha nem színpadon, nem a rivaldafényben, akkor a háttérben alkotott.
Rég volt az a május, amikor a televízió műsorra tűzte a Keménykalap és krumpliorrt, s amikor másnap a Vasas 1–0-ra legyőzte a Ferencvárost az Üllői úton stadion pályaavató mérkőzésén. Süle és Kisrece felnőtt velünk együtt, és sajnos már csak az emlékeinkben él Lópici Gáspár és Bagaméri, az elátkozott fagylaltárus. De él.
Mert az emlék örök!
