Csak nevetni, kell, ennyi az egész. Vagy inkább röhögni, teli szájjal, térdet csapkodva hahotázni, mert olyan jó, annyira jó! Talán ezt mondanám Boncz Gézának, ha összefuthatnék vele valamelyik presszóban. S azt is, hogy irigylem.
Irigylem, mert végig viccelhette a nem túl hosszú, ám nagyon is sűrű életét. Volt az a mozdulat. Az az utánozhatatlan kézmozdulat. Mintha a kígyó mozgását kopírozta volna, miközben a pultra támaszkodott és a közönség dőlt a nevetéstől. Ez volt ő: Boncz Géza. A bajszos óriás, a magyar humor egészen különleges alakja. Még beszélnie sem kellett ahhoz, hogy az ujja köré csavarja a nézőket. Meg sem kellett szólalnia egy-egy jelenetben és mégis ő volt a főszereplő. Nagybányán született 1943-ban, ám két esztendővel később már imádott városában, Szegeden élhetett. A család felpakolta a motyóját és meg sem állt a Tisza-parti városig, és a gyerkőc Boncz Géza számára Szeged jelentette a a világ közepét. Ott járt iskolába, már persze, ha ezt „igazi” iskolába járásnak nevezhetjük. Lógott, ahogy tudott, bojkottálta az oktatást a maga egyszerű eszközeivel. A legenda úgy tartja, hogy a világ összes középiskolájából kitiltották. Akár igaz is lehet, bár ennek némileg ellentmond, hogy később mégis szakmát szerzett: villamossági műszaki cikk eladó lett.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A pultok királya. De ő másfajta uralkodásra vágyott. A humor országát szerette volna vezetni. Folyamatosan képezte magát és eleinte úgy tűnt, hogy majd zenész lesz, és amikor a hatvanas évek végén már egyre inkább a rockzene jelentette a fiatalok örömforrását, már javában nyomta táncra perdítő dalait a Rolling Stones, már sikoltoztak a lányok a Beatles koncertjein, akkor Salgótarjánban egy könnyűzenei fesztiválon fellépett a Kristály zenekar. S nem akármilyen dallal, egy Villon-balladát adtak elő, amelynek a szövegét Boncz Géza írta. S a szegedi banda a folytatásban is játszotta a talpalávalót, ám az országos hírnév, a nagy áttörés váratott magára. Talán ez volt az az időszak, amikor Boncz Géza, ez a hórihorgas, bajszos fiatalember megpróbált új, és még újabb ösvényeket keresni.
A külseje, a karaktere ellenére. Merthogy éppen úgy nézett ki, mint a Vörös Csillag Gépgyár betanított esztergályosa, vagy a békásmegyeri lakótelepet építő hórukkbrigád nyolcadik tagja. De ami benne, a fejében és a lelkében lakozott, az bizony messzire, nagyon is messzire repítette. Amikor 1974-ben az első Humorfesztiválon megjelent, tátott szájjal figyelték. Jólöltözött, jólfésült emberek kérdezgették egymástól, hogy: „Ki ez a slampos férfi?” Boncz Géza megmutatta önmagát – megmutatta a világnak. Sinkó Péter, az egyik népszerű humorista, aki szintén azon a versenyen tűnt fel, s akinek a nevéhez megannyi rádiókabaré-tréfa fűződik, azt mondta akkor róla: „Döbbenetesen más volt, mint, amit az akkori közönség a Ludas Matyiban, vagy a jelenetes világban megszokott.” És persze nem a külsejével aratott elsősorban, hanem a szellemességével, sőt, a szellemiségével. Tőmondatokat írt, zseniális, frappáns tőmondatokat. „Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar konzerv… Éljen az omnibusz tetején… 1849-ben Görgey nem várta meg a napnyugtát, még Világosnál letette a fegyvert…” Gobbi Hilda a kezdetek kezdetén megállapította róla: „Boncz olyan, mint amikor a szódavíz az ember orrát csiklandozza és mindenképpen röhögni kell…”
Fotó: MTI-archív
Ha találkoznék Boncz Gézával, irigykedve nézném. Mert ez azt jelentené, hogy még mindig él. Idén lenne 80 éves… Ha így lenne, ha élne, bizonyára még írna. „Géza személyiségének varázsa volt. Nem volt jó színpadi előadó, de volt egy olyan pálya, hogyha kiment a színpadra, együtt röhögött vele a közönség. Mintha a negyedik sorból felment volna valaki a színpadra. Elementáris erővel tudott hatni az emberekre…” Gálvölgyi János mondta mindezt róla. S a parádé akkor teljesedett ki igazán, amikor Markos György és Nádas György csatlakozott hozzá, vagy inkább ő csatlakozott hozzájuk. Az a trió valóban eredeti, és addig soha nem látott, hallott humorral ajándékozta meg a közönséget. Az egyszerű melós-humorral. Az egyszerű kisember-paródiával.
Épp olyanok voltak, mint akik a nézőtéren lesték őket. Helyettük beszéltek, helyettük nevettek, helyettük röhögték ki kínjukban a körülöttük, körülöttünk lévő abszurd világot. Nádas Györggyel igazi, mély barátság volt az övék. Nádas egyszer ezt mondta: „Jellemző volt ránk akkoriban, hogy egy vasunk sincs, de közben úgy éltünk, mint a dzsentrik. Számomra teljesen evidens volt, hogyha nekem volt egy fellépésem, csak úgy vállaltam, hogy Géza is jön. Ő ezt úgy hálálta meg, hogyha mondjuk a rádióban kapott kétezer forintot, azonnal hívott, hogy odaadja az ezrest. Nagyon nagy lelke volt…” Éltek, sűrűn éltek, és sikert sikerre halmoztak. S közben végigutazták az országot, itt egy fellépés, ott egy hakni. Bírni kellett a melót, ha másként nem, lélekerősítővel: „Volt egy csúnya időszakunk, Gézával úgy gondoltuk, a gargalizálás kitűnő módja annak, hogy megállapítsuk, szivárog-e a nyakunk. Így jó tíz éven át ittunk reggeltől estig. Azután előadás, majd éjszakától reggelig. Reggel amelyikünk előbb ébredt, az keltette a másikat telefonon. És pontosan tizenegykor a presszóban kezdtük a málnázást…”
Keserédes, melankolikus, vagy inkább fájdalmas visszaemlékezés ez. Merthogy Boncz Géza haláláról az ital is tehet. 2000. október 21-én, egy nappal az 56. születésnapja után hunyt el. Akkor már Karinthy-gyűrűs, elismert, sokat foglalkoztatott humorista volt. Két gyermek édesapja – a jókedv professzora. A többszörös aranylemezes Markos-Nádas-Boncz trió tagja. Testvére Boncz István híres pszichiáter volt, de ő sem tudott segíteni a fivérén, mert a sors újabb és újabb csapdát állított neki, mert a „véghajrában” a Városmajorban talált otthonra, egy olyan házban, ahol a földszinten – egy presszó működött…
Csak nevetni kell, ennyi az egész. S ha találkozhatnék Boncz Gézával, talán együtt nevetnénk, s talán még a halált is kiröhögnénk. De sajnos már csak egyikünk teheti…
Nyugodj békében, Boncz Géza!
