Ütötted a dobot. Tadamm, tam, tam… Püfölted, mint egy sámán, valahol az Amazonas környékén egy törzsi szertartáson. S közben a magyar sportolók, mintha csak a te dobszólód ütemére futottak volna a Margitszigeten a dicsőség felé.
Ahogy Bubik István szurkolt – úgy nem szurkolt senki… Ha a Mennyország tornácán láblógatva ücsörögnél, s azt kérdezné tőled valaki, miért volt ez az állandó kíváncsiság ott benned, s mit kerestél folyamatosan a vágtató esztendők alatt, én tudom mit válaszolnál. Az életet.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Az élet, olykor ánizslikőrszerű, máskor torokkaparóan keserű ízét. A simogatását, amely olykor pofonra váltott. A szenvedélyt kerested, az önmegvalósítást, s a pillanat mámorát. Bátorság kellett ehhez, nem kevés bátorság. Az öntörvényű embereket, az örök álmodozókat nem mindig fogadja el a környezete. Olykor riadtan, máskor csodálattal figyelik őket. Ahogy téged is, Pista! Sokan nem tudtak mit kezdeni azzal a hihetetlen életenergiával, amely benned lakozott. Vajon már Esztergomban, a Ferences gimnáziumban azt gondolták rólad a tanáraid, az osztálytársaid, hogy lám, ez a fiú sokra viszi? Vagy inkább féltettek a kalandvágytól? De mit érdekelt téged mindez. Mit érdekelt, hogy mit gondolnak rólad. Soha, egyetlen pillanatra sem hagytad, hogy lecsendesítsenek, lefogjanak, és megváltoztassanak. Az életet akartad – az élet sűrűjét.
S megkaptál mindent pillanatok alatt. Talán te is meglepődtél, hogy milyen könnyű is ez a nagy játék. Ifjonti fejjel Mercutiót játszani a Rómeó és Júliában, Ádámot alakítani az Ember tragédiájában, Istvánt megformálni az István a királyban, ez több, sokkal több, mint öt számot eltalálni a lottószelvényen. Ez maga a főnyeremény. Azt mondták rád friss diplomásként, hogy különleges tehetség lakozik benned. Ennek is köszönhetted, hogy nem kellett „próbaéveket” töltened valamelyik szeretnivaló vidéki társulatban, hanem azonnal a legendás Nemzeti Színház szerződtetett.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Mintha az ifi kettőből azonnal a magyar válogatottba kerültél volna. Vajon boldognak érezted magad akkoriban? Vagy akkor is hajtott valami leállíthatatlan propeller, ott a lelkedben? Filmekben szerepeltél, folyamatosan színpadon voltál, és jobbnál-jobb kritikákat kaptál. Íme Bubik István, az új generáció legjobbja! De neked több kellett. A taps mellé, az elismerés mellé a lelked megnyugvása. Ezért is vállaltál szerepet a Hősök terén tartott tüntetésen 1988. június 27-én, amikor az erdélyi falurombolás miatt mentek utcára az emberek. Akkoriban ez merész vállalkozásnak tűnt. És az már nem volt szerep. Talán ott, és akkor döntötted el, hogy kiszállsz a mókuskerékből, pedig még alig ültél bele. Irány London – gondoltad. Jöjjön a meló, a kétkezi munka, hiszen erős vagy, mint a bivaly. A kondíciód tökéletes. A Tabánban az ottani dühöngőben rendezett futballmeccsek megtanítottak nyerni, és olykor veszíteni is. Londonban raktárosként dolgozni nem az élet show-ja. Különösen egy tehetséges színésznek nem. Nagyjából egy év múlva jöttél vissza, hogy újra megváltsd a világot.
De afféle bolyongó lettél, folyamatos útkereső, aki játszott a Művész Színházban, és talán élete egyik legnagyobb alakítása volt az Advent a Hargitán című darab főszerepe, Sinkovits Imre és Kubik Anna társaságában. Aztán jött a Thália, később az Eperjes Károllyal és Gáspár Sándorral együtt létrehozott Kelemen László Színkör, majd az Új Színház. Sokszor lehengerlő volt mindaz, amit színészként bemutattál a színpadon. Például a Tartuffe címszerepe a Várszínházban, az Othello Jágója az Újszínházban. Lassított-e a folyamatos útkeresés közepette a vastaps? És lassított-e a szerelem, mert két nő is életed párjának tartott és mindkettőnek lánygyermeket nemzettél.
Ha a mennyország tornácán láblógatva ülnél, most lehiggadva beszélhetnél erről is. S talán sok mindent másként látnál. Vagy másként csinálnál. De az út, a te utad sajnos a végzet felé vitt. Mintha a rólad szóló forgatókönyv nem is végződhetett volna másként. Azon a novemberi hajnalon, azon a nyirkos, cúgos, nyálkás hajnalon talán jókedvű voltál. Szolnokról hazafelé tartva a 4-es úton sok minden járhat az ember fejében. Az előző esti előadás, a barátok hangja, az összecsendülő poharak kellemes zaja. Ültél a Bogárban, a 38 esztendős, öreg járgányban és haladtál a végzet felé. 2004. november 28-a kitörölhetetlen nap a színházrajongók számára: 46 esztendősen hunyt el sokak kedvence, a Jászai Mari-díjas őstehetség.
Ma is hallom ahogy dobolsz ott a Margitszigeten. Ott ültem tőled néhány méterre. Öttusa világbajnokságot rendeztek Budapesten, és te voltál a magyar sportolók főszurkolója. Szenvedélyes voltál, és hihetetlenül erősnek tűntél. Erősnek és sérthetetlennek. Mint Rocky abban a filmben, amelyben a te hangodon szólalt meg Sylvester Stallone. De én jobban szeretem Forrest Gumpot. Tom Hanks ugyancsak a te hangodon beszélt. És Forrest egyszer csak azt mondta a te hangodon: „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod mit veszel ki belőle.”
Bárcsak ma is vehetnél abból a bonbonos dobozból. Bárcsak üthetnéd a dobot… Bárcsak…
Nyugodj békében, Bubik István!
