Jaj, Flóri bácsi, olyan nehéz ez… Annyira nehéz, még most, tíz esztendő múltán is. Úgy írni, hogy nincs közöttünk. Októberben lesz tíz esztendeje, hogy az a szörnyűség, az a szinte feldolgozhatatlan dráma lezajlott abban a kórházban.
Emlékszem minden pillanatra. Emlékszem, hiszen beszéltünk. Telefonon, halkan, visszafogottan, de bizakodva. Akkor azt mondta: „Jól sikerült a műtét. Féltem tőle, tán nem is akartam igazán, de rábeszéltek. A családom is, a barátaim is, az orvosok is. Azt mondták, muszáj. Féltem a koszorúér-műtéttől, de már túl vagyok rajta. Jobb lesz ez, egyre jobb…” Ezt mondta akkor Flóri bácsi. És én lelkes tisztelője, riadtan, de reménykedve írtam le mindezt. Csütörtökön volt a műtét, és hétfőn hajnalban már nem élt…
Jaj, Flóri bácsi, olyan nehéz ez… Indulatok nélkül írni, visszaemlékezni a halálára. Hiszen néhány héttel korábban még táncolt, édes Istenem, de hogy táncolt a hetvenedik születésnapján. Micsoda buli volt az! S tényleg ott volt mindenki, aki csak számított. Barát, egykori ellenfél, táncdalénekes, meglepetésvendég. Ott volt minden és mindenki, és akkor, azon a szeptemberi estén úgy tűnt, hogy Albert Flórián örökkön-örökké él majd. Hogy nem fog rajta az idő. Meglett, szépkorú emberek könnyezve ölelték át egymást azon az estén, mintegy visszarepülve az időben. Vissza, a hatvanas évekig – a magyar futball második fénykoráig.
Tíz év után is nehéz. Mert ott bent, a kórházban, a csütörtöki sikeres koszorúér-műtét után nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Nagyon nem így. Az egészségügyi intézmény közleményt adott ki, amelyben megnyugtatták a közvéleményt, hogy Albert Flórián operációja tökéletesen sikerült, komplikációmentesen zajlott, mindenki nyugodjon meg. Aztán hétfőn hajnalban jött az infarktus. Kórházban, orvosi felügyelet mellett. Másnap már lehetett írni a nekrológot, felejthetetlen meccseket, gólokat felvillantani, szurkolót megvigasztalni. És jöttek a hivatalos mondatok, hogy Albert Flórián édesanyja korán elhunyt, hogy a nagyszülei nevelték, hogy ez a Hercegszántón született vékonyka fiatalember irtózatosan nehéz anyagi körülmények között élt. Hogy pontosan tudta mi a szegénység, és mit jelent onnan kitörni. Kitörni a futball, az imádott futball által.
És úgy folytatódott a nekrológ, ez a fájdalmas életút-bemutatás, hogy Albert Flórián egy toborzón tűnt fel, majd 1952-ben került Budapestre, a Ferencvároshoz, amelyet akkor a mocskos politika épp Kinizsire keresztelt. És a hosszú-hosszú méltató írások vége mindig úgy fejeződött be: Albert pályafutása végéig hű maradt a Ferencvároshoz.
Jaj Flóri bácsi, olyan nehéz ez… Írni, arról a szívről, arról az igazi Fradi-szívről, amely utolsót dobbant tíz esztendővel ezelőtt. Írni egy ereje teljében lévő, életvidám emberről, akit 2011. november 6-án kísértek utolsó útjára az Óbudai temetőben. Állni a sírjánál több száz zokogó, néma, döbbent szurkoló között, kitörölhetetlen pillanat. Állni ott a cúgos, novemberi délutánon és visszapörgetni a sok-sok beszélgetést, hiszen olykor megtisztelt a bizalmával, fogadott, interjút adott, érvelt. Hol dühösen, hol higgadtan, hol szenvedélyesen. Elmondta a magáét, ha a csapat, az imádott Fradi csak szenvedett, és szinte a fellegekben járt, amikor sikeres volt. És láttam azt a mérhetetlen döbbenetet, amikor az egyik csapattársáról, a barátjáról kiderült, hogy jelentéseket írt önről.
Jaj Flóri bácsi, olyan nehéz ez… Olyan nehéz írni most a nyolcvanadik születésnapja apropóján, mert épp ma fújhatná el azt a nyolcvan szál gyertyát, és ott állna az asztal körül Magdi, a lánya, Floresz a fia, az unokái, akikre büszke lenne, tudom. Szépek, okosak, sikeresek. És ott állna, egészen biztosan ott állna Rákosi Gyula, a Kicsi, az ön legjobb barátja, akivel 1952-ben együtt kerültek a Ferencvároshoz. És aki balösszekötőként annyi, de annyi forintos lasztival ajándékozta meg. Ott állna Rákosi Gyula, ez a csupaszív, imádnivaló ember, és azt mondaná önnek: Flórikám, de jó hogy megéltük ezt így együtt, csak a Lajos, a Szűcs Lajos hiányzik nagyon… De most ő is csak némán, csendben, otthon, egyedül gondolhat önre. Néha napján beszélek vele, felhívom, hogy van, és ő olyankor kiönti a szívét, és mindig szóba hozza önt, és persze a csapatot, azt a varázslatos Fradit, amely 1965-ben egyedüli magyar klubként nyert európai serleget.
A legendás hatvanas évek, a magyar futball második fénykora: elsősorban önről szólt. Önről bizony. Pedig milyen riválisok voltak, belesajdul az ember szíve, ahogy ír róluk, és már egyikük sem él. És az a legborzasztóbb, már nincs közöttünk Sándor Csikar, Farkas Jancsi, Tichy Lajos, Bene Feri, Göröcs Titi… De Aranylabdás, magyar Aranylabdás csak egy volt: Albert Flórián. A sikerek végigkísérték a pályafutását. A sikerek és az elszalasztott lehetőségek. Olimpiai bronzérem 1960-ban Rómában, Európa-bajnoki bronz 1964-ben Spanyolországban. S a két világbajnokság – a két felejthetetlen, tapsra és sírásra ingerlő világbajnokság. 1962-ben a csehszlovákok elleni, 1966-ban a szovjetek elleni kieséssel. S persze a brazilverés Liverpoolban 1966-ban.
Fotó: Fortepan
Jaj, Flóri bácsi, olyan nehéz ez… S jó lenne azt hinni, hogy ez a hetven esztendő, amit kapott a teremtőtől, valóban boldoggá és elégedetté tette. Mert a futballt mindennél jobban szerette, a futballt és a Ferencvárost, de az élet nem hagyta, hogy felhőtlenül örüljön. Bársony Irén, a gyönyörű, sikeres színésznő, az ön felesége, aki két gyerekkel ajándékozta meg önt, mindössze 57 esztendőt kapott a sorstól. Tudom, soha, de soha nem dolgozta fel a halálát.
Jaj, Flóri bácsi, olyan nehéz ez… Adja át odafent az üdvözletemet Farkas Jancsinak, Tichy Lajosnak és Bene Ferinek, meg a több klasszisnak. Ma biztosan koccintanak az ön egészségére, hiszen nyolcvan éve született. Az már a sors kegyetlensége, hogy a nyolcvanból csak hetvenet volt velünk, idelent…
Boldog születésnapot, Flóri bácsi!
