EGY SZOMORKÁS LEVÉL A 20 ÉVE ELHUNYT ÉNEKESNEK, CSERHÁTI ZSUZSÁNAK

Előttem van a kép. Ahogy viszi az üres üvegeket a közértbe, hogy enni tudjon adni a kisgyerekének. Rakosgatja a pultra őket, a közértes pedig gépiesen számol. Két forint, három, négy, ez nem visszaváltós, ezt pedig mossa ki máskor, mert legközelebb nem veszem át!

A legfájóbb az egészben, hogy nem is ez volt a tizenöt évnyi száműzetésének a mélypontja. Elég volt csak bekapcsolnia a rádiót vagy a tévét. Tinglitangli zenék, középszerű hangok, kiudvarolt nagylemezek… Ön meg éjszakánként eldugott bárokban énekelt, jobbára külföldieknek, akik nem értették, mit keres itt egy ilyen hang, miért nem ad telt házas koncerteket Londonban, Berlinben vagy éppen Budapesten. Nem értették, mert nem ide születtek… Tudom, kicsit szomorkás ez a levél, de fájdalmas, hogy a mélybe rántotta a középszer. Gyanítom, hogy azt az újságcikket is olvasta, amelyben a következőket írták önről, mikor már eltiporták, füstös bárokba száműzték: „Cserháti Zsuzsa tipikus példája lett annak, hogy a tehetség önmagában nem elég. Pedig nagyon tehetséges, de legendásan képtelen saját magát adminisztrálni.”

Aki ezt írta, nagyon jól tudta, hogy fájni fognak ezek a sorok. Talán még mosolygott is, hiszen biztosan megdicsérik érte odafent, hiszen Cserháti Zsuzsán rúgni kell, mert nem állt be a sorba. Azt mondják, a tehetséges ember azért védtelen, mert naivan azt gondolja, nincs szüksége helyezkedéshez ahhoz, hogy érvényesülhessen. A középszerűnek viszont mása sincs, mint az örökös harc a talpon maradáshoz. Ezért próbálja meg minden pillanatban visszahúzni azokat, akik valamiben jobbak nála. Tudom, kicsit szomorkás ez a levél, de tudja, én még ma is dühös vagyok azért, amit önnel tettek. Mennyi hangulatot, mennyi dalt, mennyi érzést vettek el öntől és tőlünk is. Az a tizenöt év, amit a pesti éjszakában töltött, kitörölhetetlen sebeket ejtett. És mennyire jellemző, hogy akik korábban ölelgették, ünnepelték, azoknak nyoma veszett. Elfogadták, hogy Cserháti Zsuzsa nincs többé. Vagyis még él, odalent, a sötét bárokban és talán még sóhajtottak is egy nagyot: de jó, hogy nem én kerültem erre a sorsra…

Igen, tudom, azért voltak kivételek. Mint például az énekes Payer András, akiben volt annyi, hogy időnként megkérdezte: és, hogy vagy Zsuzsa, mi van veled? Vagy a Nirvana bár tulajdonosa, Krasznai László. Akit nem érdekelt, hogy a pajzsmirigygondjai miatt száztíz kiló lett. Nem foglalkozott vele, mert tudta, az a hang továbbra is ott van a torkában. Az a hang, amely áldás és átok volt egyszerre. Pedig minden olyan szép volt. Jött egy csinos, vékony, fiatal lány, aki úgy énekelt, mint korábban senki. Talán a sors akarta, hogy amikor 1969-ben egy este a Balaton Bárban lépett fel, pont arra vetődött Szécsi Pál. Meghallotta és egyből tudta, hogy ez a lány kivételes. És nem a konkurenciát látta benne, hanem a tehetséget, amelynek segíteni kell. Sajnos ő sem futhatta be azt a karriert, amely megillette volna, őt a meggyötört gyermekkora és a démonai tették tönkre.

Tudom, kicsit szomorkás ez a levél, de tényleg fáj, hogy így történt. Persze voltak csodás pillanatai is. Mint például az 1972-es Táncdalfesztivál. Ahol az egész ország rácsodálkozott, hogy hol volt eddig ez a lány. Szinte minden műfajban zseniális volt. Tánczene, jazz, soul, funky. Az ember akkor azt gondolta, évtizedeken át önről szól majd a magyar könnyűzene. Ehhez képest… Ehhez képest nem jött a nagy áttörés, amíg mások gyengébb hanggal sorra adták ki a nagylemezeket, Cserháti Zsuzsa nem teljesedhetett ki. Ma már tudjuk az okát. Mert visszautasította, hogy vokálozzon, meg mást is… Nem ehhez szoktak. Mások ugyanis benyelték, ha cenzúrázták a dalaikat, azt is elfogadták, hogy zenekarokat szedtek szét és raktak össze felülről, erre jött a Cserháti és azt mondta, hogy nem. Jaj, Zsuzsa, ne csináld, csak egy kis vokál… Aztán majd biztosan lehet saját lemezed is. Gyereked van, gondolj rá! Éhen akarsz halni? Ismerős?

Tudom, kicsit szomorkás ez a levél, de higgye el, jól döntött. Annak ellenére is, hogy kisemmizték, törölték a nevét a rendszerből. Mert akkor, abban a pillanatban így kellett döntenie. Nem adta másnak azt a hangot, amelyet a jó Isten ide küldött önnek. Nem adta, mert nem adhatta. A tizenöt évnyi magány után aztán visszatérhetett. Igen, nem felejtem el leírni Horváth Charlie nevét és Rózsa Istvánét sem, aki kiadta a lemezét. Ők is kellettek ahhoz, hogy egy új generáció rácsodálkozzon a kivételes hangjára. De a telt házas koncertek, a zúgó tapsvihar mellett sem tudta feldolgozni a tizenöt évnyi kényszerű hallgatást. Mert azt a törést senki sem tudta volna feldolgozni!

Tudom, kicsit szomorkás ez a levél, de jó, hogy megadatott önnek, hogy újra elismerték. Persze a depresszió az kódolva volt. Amikor 2003-ban (napra pontosan 20 éve), csupán 55 évesen örökre elaludt, mérhetetlenül szomorú voltam. Egy vigaszom van csak. Tudom, hogy immár jó helyen van. Talán éppen most is fellépésre készül. Izgatott, mert azt hallani, a Queen frontembere, Freddie Mercury is beugrik a koncertre, mivel felhívták a figyelmét a kivételes hangú magyar énekesnőre.

Látom magam előtt ahogy a koncert végén Mercury belép az öltözőjébe, hosszan magához öleli és csak annyit kérdez: amikor 1986-ban Budapesten jártam, miért nem meséltek nekem rólad? Ön nem válaszol semmit. Csak lágyan mosolyog. Mert már tudja: mégsem győzött a középszer…

Nyugodj békében, Cserháti Zsuzsa!