Keresem a szót… Nehezen megy, Miki. Húsz esztendő múltán is nehezen megy. Emlékszem arra az elátkozott hétfőre, amikor felhívott valaki a szerkesztőségből, s azt mondta: „Meghalt a Fehér Miki…”
Épp disznóvágáson voltunk. Megannyi kolléga körülöttem, mellettem, talán épp a sült vért falatoztuk. Berta, a tündéri háziasszony friss kenyeret vágott és szedte elő a savanyúságot. Aztán csend lett, hihetetlenül mély csend. Meghalt a Fehér Miki… És a mulatság ott és akkor véget ért. Pista, a házigazda, hogy oldja a feszültséget, azt mondta, menjünk le a borospincébe. És mi mentünk döbbenten utána és ittuk szótlanul azt a savanyú házi bort. És a képek. A képek a tragédiáról, amelyeket aztán újra és újra lejátszottak. A pillanat, ahogy sárga lapot kapsz a játékvezetőtől, mert nem engedtél elvégezni egy bedobást. A pillanat, ahogy a hajadba túrsz és az arcodon valami utánozhatatlan angyali mosoly bujkált. Vajon mi járhatott a fejedben néhány pillanattal azelőtt, hogy a Mennyország felé indultál…? Aztán… Aztán ahogy a térdedre támaszkodsz, majd hanyatt esel mozdulatlan.
Gyalázatos nap volt az. S mi nem tudtunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Mert akkor, 2004. január 25-én még hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnt, hogy egy életerős fiatalember, élsportolóként, profi versenyzőként, folyamatos orvosi ellenőrzés alatt, egy világhírű klub játékosaként – egyszer csak holtan esik össze a pályán. Akkor még nem sejthettük, hogy később, az évek múlásával újabb tragédiák árnyékolják majd be a sportvilágot. S ahányszor meghalt valaki a zöld gyepen, a jégen korcsolyával a lábán, vagy valamelyik tornateremben, mindig a te drámádat hozták fel példának. Kérdések fogalmazódtak meg bennünk. Hogyan történhetett? S nem volt válasz, csak találgatások, hogy náthás voltál, hogy nem érezted jól magad a meccs előtti napokban. De ettől még nem áll meg az ember szíve. Aztán azt is írták valahol, hogy a fájdalomcsillapító, amit valamilyen sérülésre szedtél, az okozhatta a hirtelen szívmegállást. Nem értettünk az egészből semmit. Csak a képeket néztük és kiabálni akartunk. Már nem volt disznóvágás, már nem koccintottunk, már csak írtunk. Kiírtuk magunkból a fájdalmat…
Az a portugál bajnoki meccs immár a magyar futballtörténelem része. Az egyik legdrámaibb 90 perce. A szakadó esőben rendezett találkozón Fehér Miklós, a magyar-válogatott csatára csereként lépett pályára. Aztán a Benfica labdarúgója összeesett. Mindkét csapat orvosa a pályára rohant, és megkezdték az újraélesztést. Aztán jött a mentőautó, az eszméletlen játékost a közeli kórházba vitték. Nem sokkal éjfél előtt állt be a halál… Ez volt a hivatalos rész, Miki. A hivatalos rész, rólad, az életed utolsó pillanatairól.
Ott álltam a tömegben a temetésedkor. Azért küldtek oda, hogy riportot írjak a búcsúztatásodról. Több ezer ember állt ott szótlanságra ítélve. Több ezer ember tette fel magában a kérdést: mi történt veled? És ott voltak a Benfica játékosai is megtörten, méltóságteljesen, köztük a legendás Eusébio. És ezek a nagyszerű sportemberek végigsírták a szertartást. Aztán csend lett. Méltóságteljes csend, hetekig, hónapokig. évekig. Csak a szüleid zokogása szakította meg a csendet. Azt gondoltuk, hogy az örök nyugalom a földpaplan alatt immár a tiéd. De egyszer csak megjelent egy hír, amely így szólt: „Három relikvia tűnt el az üveglap alól, ahol egyebek mellett Fehér Miklós mezét, egykori csapatainak sáljait, valamint annak a stadionnak a gyepéből egy darabot őriztek, ahol utolsó meccsén pályára lépett…” Kirabolták a sírt. A győri rendőrkapitányság ismeretlen tettes, vagy tettesek ellen indított nyomozást. Még lehetett fokozni a drámát – a sors újra tőrt döfött a szüleid szívébe.
Ha olykor megszólal valamelyik rádióban a Közeli helyeken című Bikini-szám, a te kedvenced, amely a temetéseden is szólt, mindig látlak magam előtt. Képzeld, azóta már labdarúgó akadémiát neveztek el rólad, mintegy örök emléket állítva Győrben, az imádott klubodnál, az ETO-nál. S Lisszabonban ott áll a szobrod. A Benfica-szurkolók ötven vagy száz év múlva is tudni fogják, ki volt az a magyar csatár, aki a legendás trikót viselhette. Az a 24 éves, jóképű srác, aki egy szürke, esős napon, piros dresszben, a zöld gyepen, az örök világosság felé indult el. Napra pontosan húsz éve…
Nyugodj békében, Fehér Miki!
