A közönség moccanni sem mert. Súlyos csönd telepedett a teátrumra, a nézőtéren mozdulatlanságra merevedett emberek, a színpadon pedig… Nos, a színpadon a színészek tették a dolgukat. Immár utoljára…
Kultúrtörténeti esemény volt, s aki azon az estén, 1964. június 28-án jegyet kapott a Blaha Lujza téri, régi Nemzeti Színház előadására, az talán évekig, évtizedekig őrizgette azt a belépőt. Az volt a búcsú – a legendás teátrum utolsó előadása. A társulat tagjai (de milyen csodálatos társulat volt az, édes Istenem…) ott álltak a színfalak mögött. Többen is sírtak közülük. Talán egymásba kapaszkodtak, talán a másiktól vártak vigaszt, mert nem akarták elengedni, elbúcsúztatni kedvenc munkahelyüket. De nem is munkahely volt az, sokkal inkább valamiféle család, ahol minden egyes tag szeretettel fordult a másikhoz. Azon az estén, amikor csodálatos művészek éltek át igazi drámát, Kálmán György súgóként tette a dolgát. Ő is ott állt a függöny mögött és leste ahogy a Lear királyban a történet az egyik fontos pillanatához érkezik. Alban herceg emelkedett szólásra és mondta azokat a gyönyörűséges mondatokat: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell. S azt mondanunk, mi fáj, nem azt, mi illik. A legkorosabb, legtöbbet szenvedett. Mi ifjabbak, kik nyomdokába lépünk, ily sok csapást, s ily nagy kort meg nem érünk…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Függöny le, a nézőtéren pillanatnyi döbbent csend, aztán a vastaps. A dübörgő, véget érni nem akaró vastaps. Alban herceg szavai hangzottak el ott utoljára azon a híres színpadon. Gelley Kornél előadásában. A 202 centi maga színész már ezzel is beírta magát a magyar kultúrtörténetbe. Évekig, évtizedekig mesélhette mindenhol mindenkinek, hogy lám, velem ért véget, az én mondataimmal zárult egy látszólag soha véget nem érő legendás történet. A régi Nemzeti Színház története. Ám ha mondta is valakinek mindezt ez a fanyar humorú (így jellemezték őt számtalan alkalommal) művész, talán végig sem gondolta, hogy az utolsó sor mennyire neki, és róla is szól. Ily sok csapást, s ily nagy kort meg nem érünk… 57 esztendős volt amikor meghalt. Ereje teljében lévő, közkedvelt, sokat foglalkoztatott színész. Csak a szíve, a rakoncátlan szíve nem hagyta, hogy megízlelje az édes öregkort – ha létezik ilyesmi.
Az 1932-ben született Gelley Kornélt első alkalommal felvették a színművészeti főiskolára. Nem volt egyszerű a helyzete, mert a szülei tiltakoztak, hogy művészi pályára lépjen. Az apjával megannyi csatát kellett megvívnia ahhoz, hogy a saját útjára léphessen. Aztán olyan osztálytársak közé került, mint Domján Edit, vagy Kaló Flórián, és olyan tanár oktatta, mint például Major Tamás. És épp Major volt az, aki Szolnokon felfedezte Gelley Kornélt. Pillanatok alatt népszerűvé vált Budapesten. S nem csak a közönség, a kollégák körében is. Megtévesztő volt a külseje. Sokan azt gondolhatták róla, hogy valamiféle mufurc, zsémbes, magának való ember, csakhogy Gelley Kornél a valóságban rendkívül szerény, és különleges humorral megáldott férfi volt. A hangja pedig elvarázsolt mindenkit. Hihetetlen, de igaz: pályafutása során mindössze két főszerep jutott neki a színházban. Az egyik Vészi Endre Don Quijote utolsó kalandja, a másik pedig Ladislav Smocek, Dr. Burke különös délutánja. Parádézott mindkét előadásban. Róla szólt akkor és ott minden, és ezért is érthetetlen, hogy a folytatásban csupán epizódszereppel kínálták meg. Epizódszereppel színpadon, a filmvásznon, a tévében és a moziban. Csak epizódszerepekkel…
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal
Hűséges típus volt, mert 21 esztendeig tartozott a Nemzeti Színház társulatához, majd 1982-ben alapító tagként csatlakozott a mai napig legendás, kultikus művész színházhoz, a Katonához. A közönség rajongásig szerette a különleges arcjátékát. Utánozhatatlan volt. Olyan mimikával varázsolta el a nézőket, amely kevés színészre jellemző. Láthattuk őt a Hány az óra Vekker úrban, Bacsó Péter filmjében. A tanítványokban, a Tizedes meg a többiekben, az Egy szerelem három éjszakájában, a Csárdás királynőben, a Kőszívű ember fiaiban. Szerepelt a Bors és a Linda című sorozatokban, s folyamatosan szinkronizált, például az ő hangján szólalt meg Donald Sutherland, a Tű a szénakazalban című izgalmas háborús filmben.
Szívvel-lélekkel dolgozott. Talán túlságosan is. Tudták róla, hogy beteg a szíve, ám 1989. március 19-én bekövetkezett halála így is megdöbbentette a közvéleményt. Akkor már Érdemes művész volt, Jászai Mari-díjas, és imádnivaló karakter. Nem volt olyan kis, vagy még kisebb szerep, amelyet ne vállalt volna el, és ne tette volna emlékezetessé. Mindössze 57 esztendős volt, amikor elment és a Fiumei úti sírkertben kapott végső nyughelyet.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Fájdalmas ezt az írást így zárni: megjelent egy fotó valahol, a sírjáról és bizony úgy tűnt, mintha senki nem gondozná. Pedig Gelley Kornél, ez a 202 centi magas fanyar humorú, gumiarcú művész megérdemelné, hogy ápolják az emlékét, akár az idők végezetéig is. Már csak azért a néhány mondatért is, amit azon a legendás színpadon a háttérben síró, zokogó kollégák, no meg a néma közönség előtt elmondott a Nemzeti Színház utolsó előadásán.
Nyugodj békében, Gelley Kornél!
