Szinte mindig látom a szemén azt a soha el nem múló élni akarást. De olykor látok mást is, a mosoly mögött megbúvó szomorúságot. Mert az életútját nem mindig a rivaldafény világította meg.
Akadt olyan pillanat, soha el nem múló pillanat, amikor egy falból kilógó, csupasz villanykörte aprócska fénye látszott, miközben odakint dörögtek a fegyverek, s a háború pusztítása elől menekültek az emberek. Sokáig cipelte magában ezt a rémisztő titkot. Felkavaró volt, ahogy egyszer csak mesélni kezdett. Az arcán, ott és akkor, a mosoly, a vidámság helyét átvette a fájdalom. A kamera mutatta a szemét, s talán hihetetlen belső erő kellett ahhoz, hogy ne könnycseppek jelenjenek meg a lencse fókuszában. Mesélt az élete legnehezebb pillanatairól, a kiszolgáltatottságról, a megszégyenítésről, a félelemről. Az emberiség bűneiről. Mert akkor, 1945 februárjában, egy Pozsonyi úti védett házban próbálták meg túlélni a túlélhetetlent. Elbújni a világégés elől. De a valóság, a zord, szörnyű valóság ajtóstul rontott be oda.
Fotó: Fortepan/Lili Jakob
Német katonák vezényszavai töltötték be a környéket. A megszállók gyerekeket tereltek egybe, aprócska, csodálkozó szemű gyerekeket, akiket sikoltva szorított magához apa és anya, mindhiába. Úgy mesélte ezt, hogy a németek azt mondták, üdülni viszik a kicsiket. Hatéves volt ekkor, mindössze hat esztendős, és nem értett semmit a világból. Honnan is tudhatta volna, hogy azok a teherautók, teli s tele riadt gyerkőcökkel, valójában a víz felé indultak, a Duna-partra, a végítélet felé.
Halkan, zaklatottan folytatta a történetet az édesanyjáról, aki abban a védett házban, mielőtt megjelentek volna a németek, egy zsírosbödönt nyomott a kezébe, de előtte a jegygyűrűjét elrejtette a zsírban. Majd a gyermeke szemébe nézett, megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Add oda fiam valakinek, ha távol kerülünk egymástól, Add oda annak az embernek, aki segít neked, aki megment, aki élelmet ad, aki vigyáz rád.” S a rémtörténet folytatódott: „Párokba tereltek minket, én egy kislánnyal kézen fogva álltam, s mikor ránk került a sor, közvetlenül mellettem azt mondta a parancsnok, ennyi elég… És másnap már nem jöttek vissza értünk, mert menekülniük kellett. Addigra az oroszok felszabadították a várost, az utcát, a környéket, bennünket…” Évekig, évtizedekig cipelte magában mindezt. Ritkán mesélt erről, akkor is talán figyelmeztetésként, hogy az élet szép, gyönyörű, varázslatos pillanatokkal teli, de olykor perceken múlhat, hogy folytatódhat-e egyáltalán. Később egyre inkább felváltotta annak a fakó, csupasz körtének a pislogó fényét az igazi rivaldafény. És ehhez kellett Korda György bátorsága, s mindenekelőtt a tehetsége.
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Klein József, és Faragó Margit gyermekeként a Dob utcában született, holnap lesz 85 éve. Túlélte a zsidóüldözést és a háború után a Kertész utcai iskolában tanult, majd vegyipari technikumba járt, s amikor a szülei elváltak, apai nagyszülők és nagynénik nevelték. Pontosan tudta mit jelent a család, és mit jelent a múlt, az összetartozás. Valami hihetetlen csoda folytán több rokona is hazajött Auschwitzból. Több nagynénje is, akik soha, de soha nem meséltek arról, mit éltek át a haláltáborban. Csak a kezükön lévő tetovált szám mutatta, hogy a pokol lakói voltak.
Amikor Korda György az érettségi után felvételizett a Színház és Filmművészeti Főiskolára, azt szerette volna, hogy az élet törlesszen valamit a fájdalmakért. A harmadik rostáig jutott, ám végül a Várkonyi Zoltán vezette vizsgabizottság eltanácsolta. Ám már nem lehetett elvenni a vágyát a rivaldafény után. Még akkor sem, ha egy ideig a Budafoki úti Kábel- és Sodronykötél gyárban dolgozott segédmunkásként. Onnan volt szép visszatérni a megkezdett útra. És 1958-ban már színpadon állt, ott, ahová mindig is vágyott. Nem sokkal később már népszerű énekesként elvette Kovács Ibolya operettprimadonnát, de csak rövid ideig alkottak igazi párt. És a hatvanas évek valóban kárpótolta mindenért.
Fotó: Blikk-archív
Folyamatosan szerepelt a televízió és a rádió különböző műsoraiban. Az olasz slágereket úgy énekelte, hogy a háziasszonyok szerelemre gyúltak. S amikor jöttek a táncdalfesztiválok, sikert sikerre halmozott. 1980-ban lánya született, ám nem sokkal később már élete párjával, szerelmével állt kéz a kézben valamelyik parkban, a Balaton-parton, sőt, később a színpadon is. Balázs Klári énekesnő azóta is a másik fele. Végigénekelték a világot, hosszú időt töltöttek Észak-Amerikában és Ausztráliában, és képesek voltak versenyt futni az idő múlásával. A mai napig koncerteznek, és fiatalok táncolnak, ugrálnak, énekelnek a bulijaikon. A Sport TV-n pedig úgy közvetít póker-partikat, hogy még az is nézi, aki nem ismeri a lapokat.
Holnap lesz 85 esztendős. És nem fárad. Ha valahol mostanában elkezdi a Reptér című örökbecsűt, együtt énekel vele mindenki. Ez bizony maga a halhatatlanság. Különösen egy olyan ember számára, akit néhány pillanat választott el a haláltól…
Boldog születésnapot, Korda György!
