Elkényeztettek bennünket. Estéről estére jól öltözött urak és elegáns hölgyek beszéltek nekünk a televízió képernyőjén keresztül. S volt még egy fontos jellemzőjük: a szép beszéd.
Ahogy formálták a szavakat, mondatokat, az maga volt az élmény. Érthetően, tisztán, tagoltan beszéltek. A tévébemondók és az egykori hírműsorok munkatársai olyanok voltak nekünk, mint ma a mobiltelefon. Tőlük, általuk tudtuk meg, mi zajlik a világban. Szinte ott éltek velünk a nappaliban, a nagypapa és az unoka között, s gyakran megállapítottuk, hogy milyen csinos a Kudlik Juli, milyen gyönyörű ma is Takács Marika, milyen mély, férfias hangja van Varga Józsefnek, s hogy milyen elegáns és sármos Moldoványi Ákos.
1964 nyarán rendezték meg a Riporter kerestetik című tehetségkutató műsort. Egy ország nézte, és szurkolt az ifjú versenyzőknek, hogy aztán a végén képzeletben gratulálhasson a győztesnek, Horvát Jánosnak, no meg a második helyezettnek, Moldoványi Ákosnak. Ők ketten aztán csatlakozhattak a nagy elődökhöz, és évek múltán már együtt emlegették a nevüket a tévés legendákkal. Moldoványiról a következőképpen írt az Esti Hírlap kritikusa a Riporter kerestetik ideje alatt: „Biztos mosolyú, derűt sugárzó sármőr Moldoványi Ákos. Modora, külleme, képernyőre való.” Moldoványi 1968 tavaszán már a Magyar Televízió alkalmazásában állt. Óriási szó volt ez akkoriban. Bejutni a legendás Szabadság téri épületbe, bejutni, megkapaszkodni, hosszú távon maradandót alkotni. Évtizedeken át láthattunk a tévé stúdiójában, elegáns zakóban, hozzá tökéletesen passzoló nyakkendőben, divatos díszzsebkendővel, jólfésülten.
Szolnokon született 1944. június 1-jén, hogy aztán a fővárosba kerüljön a család. Gyerekként szerette a labdarúgást, az Aranycsapatot kiváltképp, de leginkább, ahogy ő fogalmazott, „Szepesi bácsi” közvetítése ragadta magával. Talán ott dőlt el, hogy ő is riporter szeretne lenni. Sokáig zongorázott, s kamaszként kedvelte meg az irodalmat és a színjátszást is. Az édesapja katonatiszt volt, ezért a Rákosi-rendszerben osztályidegennek nyilvánították és a BEAC sporttelepen dolgozott pályagondnokként egy gróf társaságában… A későbbi riportert nem is vették fel elsőre az egyetemre, de aztán 1963 őszén az ELTE Bölcsészkarán tanulhatott magyar, könyvtár és orosz szakon. Az egyetem első évfolyama alatt ha a barátai kérdezték, ő legtöbbször azt mondta: tanár leszek! Majd hozzá tette, irodalmár és műfordító. Az irodalom, a művészetek, mint valami mágnes, úgy vonzották. Falta a könyveket, prózát és verset egyaránt, és azt gondolta, ez lesz az ő igazi hivatása. A hivatása, amely a szenvedélye is egyben. Aztán 1964 nyarán az egyetemi lapban (amelyben rendszeresen publikált) látott egy felhívást, hogy jelentkezőket várnak a Riporter kerestetik című műsorba. Több ezren jelentkeztek, ő pedig második lett. Amikor 1968 tavaszán belépett a Magyar Televízió épületébe, mint belsős munkatárs, talán maga sem gondolta, hogy ez lesz élete egyetlen munkahelye. Pedig így történt.
Csaknem negyven évet töltött el a kultikus épületben. Eleinte a szerkesztő-riporterként dolgozott. Lelkes volt, minden feladatot elvállalt, és valamennyit precízen, pontosan hajtotta végre. Látták rajta az elhivatottságot és egyre többen állapították meg róla: ez a fiatalember a képernyőre született. Így került a Híradóhoz, az ország akkoriban talán legnézettebb műsorához. Szerettük, ahogy megszólalt a zene, s ahogy felénk fordult a kamera. Szerettük, ahogy a Híradó ablakot nyitott a világra – még akkor is, ha sejtettük, a világból nem mindent mutatnak meg nekünk…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Moldoványi Ákos szépen szólt hozzánk. Szépen, érthetően. Kedveltük és megszoktuk a finom vonásait, a jólfésültségét, s azt a nyugalmat, amely belőle áradt. Napi tudósításokkal, riportokkal jelentkezett, hogy aztán szabadjára engedjék nem csak a fantáziáját, hanem őt magát is. A felsővezetés úgy döntött, képességeit leginkább úgy lehetne kiaknázni, ha nem egy stúdióba ültetik, hanem világgá küldik. Szó szerint. Afféle utazó tudósító lett belőle, és nagyjából 30 országból jelentkezett be. Több nyelven beszélt, magabiztos volt, és bárkit is kellett mikrofonvégre kapnia, egyenrangú partnerként szólt hozzá. Annyi élmény érte, hogy nekiült írni, hogy mindezt megossza az olvasóval. Útikönyveket, riportköteteket tett le az asztalra. Idővel a televízió egyik legismertebb arca lett.
A rendszerváltást követően a kulturális rovat vezetőjeként, majd főszerkesztő-helyettesként dolgozhatott, ám a napot, amely folyamatosan ráragyogott föntről, 1994-ben vaskos felhők takarták el. Merthogy akkor elvették tőle azt, ami a legfontosabb volt a számára, letiltották a tévéképernyőről. Azzal indokolták a váratlan döntést, hogy a Hét című műsor, amelyben ő is dolgozott „több alkalommal megsértette a közszolgálatiság alapelveit…” Parkolópályára került a televízióban, ám nem pihent, újabb könyveket írt, például egy máltai útikönyvet is. Az újabb fontos dátum az életében aztán 2005 volt, amikor is a Magyar Televízió végleg megvált tőle.
Köszönték szépen a közel negyven éves munkásságát, mehetett nyugdíjba. Nos, Moldoványi Ákos azóta teljesen eltűnt a nyilvánosságból. Senki sem találja a régi kollégái közül. Egy korábbi szomszédja annyit mondott vele kapcsolatban, hogy valószínűleg vidéken él a 79 éves egykori tévés. „Kertész legyen, ki boldogságra vágyik.” Ezzel a címmel írt könyvet még 1986-ban és akkoriban büszkén mesélte, hogy a Dunakanyarban vett egy telket, ahol kiélheti a szenvedélyét. Az utolsó hosszabb interjút még 1995-ben a Keresztény Élet készítette vele, egy évvel azután, hogy a televíziónál partvonalra tették. Ott a következőket mondta: „Így élek most. Nagy-nagy békében és szeretetben a családommal (…). Lassan közeleg a tavasz és megyek a kertembe is. Talán már kibújt a hóvirág…”
Reméljük, jól van és ma reggel is kimehetett a kertjébe…
