Jó volt vele nevetni. Fanyar humora, különleges egyénisége egyébként is hatással volt az emberre. Ám azok a tárgyak, azok a különleges, kisebb-nagyobb valamik ott a kezében, valóban jókedvre derítettek bennünket.
Mintha tükröt tartott volna elénk – tükröt a társadalomról, az országról, amelyben éltünk. S mi kacagtunk, amikor megmutatta a lakatot, amelyet kulccsal zárt be és körömmel nyitott ki, a lyukas, alul csöpögő cumisüveget, a harisnyát, amelyet ahogy fogalmazott, az egykori labdarúgó, Schlosser Imre ó lábaira terveztek… Jó volt vele nevetni. Néztük, ahogy Déri János megmutatja a szocialista ipar legkülönlegesebb remekműveit. Néztük őt lelkesen és aligha gondolhattuk, hogy három év múlva már nem lesz közöttünk.
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízióújság/Vörös Ilona
Pocsék Áruk Fóruma. Egy legendás cím, egy népszerű műsor. 1989-ben indult el a Magyar Televízióban az Ez+Az címmel egy szórakoztató magazin, amelynek talán legnépszerűbb rovata volt Déri Jánosé. A felkészült televíziós új oldalról mutatkozott be, hiszen addig rendszerint az Ablak című műsorban láthatták őt a nézők. Déri, az egykori lemezlovas, az elismert gépészmérnök, pillanatok alatt közönségkedvenccé vált a televízióban. Volt stílusa, különleges tehetsége és kellő önbizalma, hogy betöltse a képernyőt. Bármilyen műsorban.
A Pocsék Áruk Fóruma zseniális ötlet volt – jobb, mint az eredeti. Merthogy 1967-ben kitalálták a fontos és kevésbé fontos elvtársak, hogy legyen egy úgynevezett Kiváló Áruk Fóruma védjegy. Emlékezhetünk rá: az a szép kis különleges háromszög. Nos, ez jelezte, hogy a vásárló immár tökéletes minőséget tart a kezében. A sikeres üzletpolitika a szocializmusban is fontos volt. Úgy hívták, hogy ez a bizalom háromszöge. Déri János aztán kitalálta a bizalmatlanság háromszögét. Az asztalán sorjáztak a pocsék áruk, egyik a másik után. És ő szinte lubickolt a minőségellenőr szerepében. Nem tudtak olyan tárgyat találni, amelyhez ne fűzött volna zseniális kommentárt. Néhány perces jellemzése maga volt a miniatűr humorfesztivál.
Jó volt vele nevetni. Valami hihetetlen belső erő dolgozott benne – a munkaszenvedély, az alázat, a kreativitás és a tehetség ötvözete. Déri, aki 1975-ben jelentkezett a Riporter kerestetik című tehetségkutató műsorba, akkor már túl volt a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatott tanulmányain, ám úgy gondolta, gépészmérnöknek is jó lenni – ám még jobb televízióban dolgozni! Először mégis a rádióhoz került, ahol a társadalompolitikai szerkesztőség munkatársaként alkalmazták, majd onnan igazolt át a televízióhoz és lett az Ablak állandó műsorvezető-riportere. Meghatározó alakja az életünknek.
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízióújság
Ez+Az címmel elindult magazin csak újabb lehetőséget biztosított számára, hogy bizonyítson. Hogy megmutassa mennyire sokoldalú. Ugyancsak Déri János nevéhez fűződik a Nulladik típusú találkozások című, paranormális jelenségekkel foglalkozó műsor is, amelyről aztán később könyvet is írt. Nevettünk vele – aztán sírtunk miatta. Mintha egyik pillanatról a másikra történt volna minden: egyszer csak eltűnt a képernyőről. Látszólag megmagyarázhatatlanul.
Az orvosok tüdőrákot diagnosztizáltak nála. A rémisztő lelet és az orvosi utasítás hatására leszokott a cigarettáról, ám egyre rosszabbul lett. Az a fanyar humor, az a sajátos beszédstílus, az az egyenes tekintet… már egyre kevesebbszer jelent meg a képernyőn. Aztán 1992-ben drámai képsorokat láthattunk: Déri János Mexikóból jelentkezett be. Mexikóból, ahol megpróbálták megmenteni az életét. A magyar televíziózás alighanem legfelkavaróbb interjúja volt az. Ahogy Budapestről kérdezték félve, óvatosan, és ahogy Ő Mexikóból rekedtes, fáradt hangon válaszolt. Aki látta, soha sem felejti el. Olyan állapotban volt már akkor, hogy egyetlen légitársaság sem vállalta a hazahozatalát. Aztán mégis Budapestre szállították – már eszméletlen állapotban. Itthon a családja körében halt meg, 1992. április 29-én.
Nevettünk vele – és sírtunk miatta. De ahogy teltek az évek, úgy emlegették egyre többször a nevét, már túl a drámán, a veszteségen, úgy emlegették, mint pótolhatatlan televíziós személyiséget. De azóta is itt van velünk. Filmkockák mutatják, ahogy ül az asztal mögött, előtte a használhatatlan marmonkanna és ő csak mondja és mondja a frappáns, szórakoztató mondatokat és mi nevetünk vele együtt. Aztán arra gondolunk, hogy ott fekszik a Farkasréti temetőben egy zseniális riporter – aki az utolsó, a legeslegutolsó pillanatig élni akart. Élni, nevettetni, és elgondolkodtatni.
Csupán 41 évig tehette… Nyugodj békében, Déri János!
