Jó nézni, ahogy mosolyogsz, Sanyi! Jó látni, hogy újra van kedved nevetni! S jó látni az arcodon az időbarázdák mellett a mélység és szépség iránti vágyat.
Nagy levegőt venni és új életet kezdeni. A civilizációnak nevezett valami ezerszínű villogását lecserélni a természet zöldjére. Ilyesmi járhatott a fejedben, Sanyi, amikor a csendet, a nyugalmat, s a harmóniát választottad az élet zaja helyett. Úgy lehettél vele, hogy annyit éltél, annyi élményt kaptál már, hogy kellett a csend. Sokan szerettek volna úgy élni, mint te. Rocksztárnak lenni ugyanis csodás lehet! S honnan is tudhattuk volna, hogy az életed nem csak rivaldafényből, extázisban sikoltozó lányokból, kosárba gyűjtött szerelmeslevelekből állt. Voltak ott sajnos gyerekkori traumák is, amelyekről évtizedekig nem beszéltél. Mi mindig ugyanazt a Révész Sándor láttuk: a jóképűt, a lehengerlőt, a különleges tehetségűt. Hihetetlen, hogy közben hetvenéves lettél…
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Mondtad, hogy egyszer talán majd megírod ennek a zsúfolt hetven évnek a történetét. Mondtad, ha elkészül, benne lesz minden a szerelemről, a rajongásról, a zenéről. A színpadról. Ott voltál igazán önmagad. Ahogy Som Lajos megpendítette a basszust, ahogy Závodi János a húrok közé csapott, ahogy Gallai Péter lélekhangon játszott a szintetizátoron, s ahogy Köves Miklós odacsapott a doboknak. Ott éltél igazán. A Piramis koncertjein. S mi ott voltunk veled. Hol Agárdon a Popstrandon, hol a budai Ifjúsági Parkban, hol karácsony előtt néhány perccel, jéghidegben, mégis, a ti zenétektől megmámorosodva.
Ha azt kérdezné egy fáradt tekintetű s a szemüvegét a homlokára toló pszichiáter, hogy melyik volt életem legizgalmasabb időszaka, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a Piramis-bulik korszaka. Az agárdi krumpliföld, ahol hajnalban ébredtem, kimásztam a hálózsákból és azt kérdeztem, Lactól, Pitytől, Eliztől és a többiektől: „hol vagyunk srácok?” Mentünk utánad Sanyi. A világ végig is mentünk volna utánad. Persze tudom én, hogy nem szereted, ha bálványoznak, hiszen te csak tetted a dolgod, és azt csináltad, amit a legjobban szerettél: zenéltél. De nekünk kapaszkodót jelentettél a panelrengetegben, a soha meg nem valósuló álmok világában. Ha te berobbantál a színpadra félmeztelenül, fekete bőrgatyában, akkor nem számított, hogy hétfőn menni kell az iskolába vagy a munkahelyre. Nem számított, hogy alig van pénzünk még a legolcsóbb borra is. Semmi sem számított. Oldódj fel a zenében! Ezt énekelted, és mi így tettünk.
Most annak is örülünk, hogy élsz, s hogy mosolyogsz megint. Mert a sors nem hagyja, hogy legyőzhetetlennek higgyük magunkat. Tavaly márciusban támadt rád lesből az alattomos betegség és a látvány, ahogy feküdtél a kórházi ágyon kiszolgáltatva, felkavarta az embert. Féltettünk, Sanyi! És még most is féltünk. A hetvenes szám, amelyet odabiggyesztettek a neved mellé, csak egy újabb állomás, egy pillanatnyi melankólia. Az elmúlt egy évben többször is üzentél mindenkinek, hogy vigyáztak és vigyáznak rád, s hogy te mindent megteszel azért, hogy újra egészséges legyél. Hogy egyszer valamikor még újra színpadra állhass.
Ma már sokszor nagypapák és nagymamák mondják azt unokáiknak: „Nekem Révész Sanyi, a Kölyök volt a legnagyobb kedvencem!” S a fiatalok többsége, hiszed vagy sem, Sanyi, pontosan tudja, ki az a Kölyök. A Kölyök, aki örökké ott lesz a szívünkben…
Boldog születésnapot, Révész Sándor!
