A NYOMORBÓL KITÖRVE LETT ELISMERT SZÍNÉSZ: SZIRTES ÁDÁM TÖRTÉNETE

Mert keressük a mélységet és a szépséget. Keressük megszállottan egy felszínes világban. Ez most egy ilyen népmese lesz, a maga egyszerűségében – a maga csodájában.

„Tudja, hogy ismerkedtek meg? A hintón járó szerelem forgatására utazott Szigligetre és a tájban gyönyörködött. Úgy gondolta, itt biztosan megtalálja az igazit. A patakparton találkozott először anyámmal – aki az Alkotóházban dolgozott – és a többi lánnyal a forgatásra mentek szájat tátani. Anyu megunta a nézelődést és a szoknyáját felkapva gázolt át a patakon. Apám odaszólt, kislány, beleér a szoknyád a vízbe! Anyám azt válaszolta, ott ér, ahun van! Aztán apám sétálgatott az utcán, elment egy nádtetős, mézeskalácsszerű paraszt-barokk ház előtt, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha az szép lány itt lakna. És mit ad Isten, anyám épp akkor jött ki két vödörrel a nyomós kútra. Apám nem hitt a szemének. Nagy szerelem lett belőle…”

Margit, ez a gyönyörű lány levette a lábáról a férfit. Valósággal megbabonázta. S Margit később követte őt a fővárosba, és dolgozott például a Nemzeti Színház nézőtéri felügyelőként. Ezt a gyönyörű fejezetet a lányuk, a színésznő Szirtes Ági „karcolta fel” az élet fájára, mintegy mementóként, vagy afféle üzenetként, hogy így is lehet élni, szeretni, ragaszkodni, egymás kezét fogni. És ez a lány később, évekkel később már azért sírt, mert az apja, az akkor már híres apja mindig rongyokban szerepelt a filmekben. A színpadon afféle lesajnált kisembert játszott, a nép egyszerű gyermekét, és ezért az apja, az ő dörmögő hangú, imádni való apja fogta magát és egy szép napon huszár egyenruhában, csákóval a fején, karddal az oldalán felszállt a buszra, és úgy ment haza.

Úgy állt ott az ajtóban, mint egy fess tiszt. És jött ki a lánya, az akkor tízéves gyermek és tátott szájjal, felsikítva azt mondta, apu, drága apu, milyen gyönyörű vagy…! Szirtes Ádám akkor már az egyik legfoglalkoztatottabb színész volt. Rendszerint határozott, a maga igazáért a végtelenségig megharcoló karaktert játszott, akit nem lehet csak úgy legyűrni, félreállítani. Kevesen gondolták róla, hogy mennyi belső harc és bizonytalanság után lett ő népszerű színművész. Talán csak azok tudták, hogy honnan is indult, hogy milyen mélyről kapaszkodott fel a rivaldafénybe, akik ismerték az életét. S különleges életút volt az. Tápiósápon, a mai Sülysápon született 1925-ben, félig szlovák, félig magyar gyerekként. Úgy hívták őt, hogy Szvitek Ádám és ő volt a család legidősebb gyermeke. De bármennyire is szerette őt az apja és az anyja, mégis csak örökbe akarták adni, mondván, egy éhes szájjal kevesebbet kell etetni. Hogy ez milyen sebet okozott a lelkében, arról keveset beszélt. Végül maradt a szülői házban – őt aztán ne adják oda idegeneknek! Inkább munkát vállalt, hogy azzal is segítsen, azzal is megteremtse, hogy legyen kenyér, meg zsír, hogy legyen mit enni.

Szolga lett. Szolga, a szó szoros értelmében is. Dolgozott kanászként, tehenészbojtárként, mindenes, lenézett, kihasznált, utolsó senkiként. És közben, ha épp maradt néhány perc gondolkodni való ideje, az járt a fejében, hogy ő igen is megmutatja a világnak, lesz belőle valaki: lesz belőle fűszeres, esetleg pék, vagy akár hentes. Aztán egy napon valamilyen újság került a kezébe, amelyben ott állt feketén-fehéren, hogy a színművészeti főiskola munkás és parasztfiatalokat vár, jöjjenek bátran – jöjjenek felvételizni, tegyenek próbát, mutassák meg a bennük szunnyadó tehetséget. És ez az ártatlan kis inas nekiindult a nagyvilágnak, hogy aztán elkéssen élete nagy lehetőségéről. A titkár azt mondta neki: sebaj, jöjjön vissza egy év múlva. Csakhogy Szvitek Ádám az asztalra csapott, és a maga mély hangján azt kiabálta: miért hirdetnek az újságban, miért csapják be a fiatalokat, a munkásokat, a parasztokat, akik az álmaikat kergetik, és idejönnek…?

Csoda-e, ha ezután mégis felvették? Így került a Horváth Árpád Népi Kollégiumba, s ő lett az új színésznemzedék egyik első tagja. 1950-ben szerzett diplomát, és felesleges lenne tagadni, nem kevés belső harc, kisebbségi érzés és kudarcélmény közepette. Folyamatosan az járt a fejében, hogy túl messzire ment, hogy ez nem az ő világa, hogy ez nem neki való. Aztán egyre inkább belejött és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy főiskolásként, 23 évesen eljátszhatta élete egyik legnagyobb szerepét, Piros Góz Jóskát, a Talpalatnyi földben. Megdöbbentően hiteles alakítást nyújtott, szinte nem is színészkedett, hanem önmagát adta. Nagy árat fizetett érte.

Beskatulyázták, immár ő lett a legjobb paraszt és munkásfigura. A Rákosi korszak filmművészetének meghatározó alakja, aki megmutatja milyen is a „szocialista embertípus”, akár kint a földön, a búzamezőn, akár a gyárban, az esztergapad mellett. Egyszer azt mondta: „Azért jöttem én színésznek, mert érzelmileg olyan feltöltött lettem…” De soha nem lett művészieskedő ember. Soha nem akart többnek látszani, mint aki volt – mint aki egyszerű emberből, kétkezi munkásból a tehetsége folytán színművész lett.

Imádta a szülőföldjét, amelyről így beszélt: „Olyan ez a vidék, amilyen én is vagyok. Szürke, nem különleges. Szlovákokat telepítettek ide valamikor, ők tették termőfölddé ezt a homokos tájat. Én félig szlovák, félig magyar vagyok. Tizenkét évesen summás lettem, annak minden keservével. A nyomornak egy mély lépcsőfokán át léptem föl és egyre följebb.” Aztán azt mondta Illyés Gyulának: ez nem így volt, ahogy te írod A puszták népében. Mi nem énekeltünk, tetvesek és éhesek voltunk, juhhodályban laktunk, sok volt közöttünk a beteg, a béresek közelébe nem is engedtek. Azok fizetést kaptak, lakásuk volt, ennivalójuk, hogy van akkor ez…? Szirtes Ádám az egykori szíjgyártó és bőröndös-inas a későbbi híres színész. Aki Pestre jött annak idején, szerencsét próbálni, aztán jött a háború és inkább visszament, és ott Sülysápon azt mondták neki: „Írtó jól tudsz kapálni, írtó jól tudsz focizni, de még jobban tudsz bolondozni…” Ezt mondta neki egy falubelije, és talán ez inspirálta leginkább arra, hogy színész legyen.

A főiskola elvégzése után rengeteg színpadon léphetett fel, Miskolcon, Győrben, a fővárosban, eljátszhatta Tiborc és Petur bán szerepét. Olyan filmekben alakított maradandót, mint A feltámadott a tenger, a Simon Menyhért születése, a Körhinta, a Katonazene, a Húsz óra, a Hideg napok, az Árvácska, vagy épp a Tiszta Amerika. Egyszer azt írták róla: „Szirtes Ádám történelmünk és jelenidejűségünk legendáriumát teremtette meg szerepeivel. Bakon ülő szerelmes szívű legény, világháborút járt összeroppant katona, igazáért harcoló közügyi ember, járt mezítláb és csizmában, viselt bakancsot és félcipőt. Azért nagy művész, mert nem csak a saját hovatartozásából építkezik. Szirtes Ádám a szerepeiben megélt sorsa a mi életünk is…”

Mindössze 64 esztendőt adott neki a sors. A végigdolgozott évek kiszívták az erejét. Különleges ember volt – különleges a szerepeiben és a világlátásában is: „Hát hányféle ember is vagyok én? Sokféle ember, szerintem hetvenféle vagyok, nehéz ember vagyok, és rafinált ember is. Ezt a pályát nem lehet csak teli szívvel csinálni, rafináltan is kell…” A népmese, ez a gyönyörű népmese itt és így ért véget…

Nyugodj békében, Szirtes Ádám!