Hahó, taxi, hahó! Jaj de jó, hogy megállt. Köszönöm! A Röppentyű utca felé, ha kérhetném. Átkozott hőség. De… hiszen önt ismerem valahonnan. Az nem lehet… Taki bácsi? Ó milyen szerencsém van! Akkor adjon gázt, drága Taki bácsi, aztán száguldjunk vissza, vissza az időben…
Röstellem, Taki bácsi, hogy nem ismertem fel a piros Ladáját, ezt a csodajárgányt. Amikor fékezett, csikorogva, nyikorogva, talán már tudnom kellett volna, hogy ön mellé ülhetek be. Ön mellé, a leghíresebb taxisofőr mellé. Annyi megbeszélnivalónk lenne, Taki bácsi, de annyi! Óvatosan a kanyarban, ez még mindig a XXI. század. De csak bátran, csak határozottan, irány a XX. század, a mi kedvenc, zűrzavaros, ellentmondásos, vágyakozásokkal, álmokkal teli időszakunk. Kérdezném is rögtön, Taki bácsi, hogy van Lenke néni? S mi van a boltban? A kígyóuborka, kenyér, tej, jófajta kolbász, minden, mi szem-szájnak ingere. Csak győzzük kifizetni!
Drága, Taki bácsi! Amikor maga elindult ezzel a tűzpiros járgánnyal, még a legvidámabb barakkban éltünk. A naptárak 1987-et mutattak, és abban az évben jelent meg Michael Jackson és George Michael kultikus lemeze, a Bad és a Through. S mi táncoltunk rájuk, de az a barakk, amelyben éltünk, már egy kissé rogyadozott, olykor megingott, mintha földrengés rázná, és mi kukucskáltunk az ablakon, hogy akkor mi lesz velünk, mi lesz az életünkkel. Mennyi-mennyi félelem, vágyakozás, bizonytalanság, és bátorság lakozott bennünk. Néztük Gothár Péter filmjét, akkor került a mozikba, Tiszta Amerika címmel, és mi már odakacsintottunk a filmvászon felé, hogy lám, majd mi is, majd nekünk is itt lesz az új világ, itt lesz a Kánaán.
Milyen naivok voltunk, Taki bácsi. Milyen naivan hittünk abban, ahogy a dolgok majd jó irányba mennek, hogy a nélkülözések évtizedei után nem csak hitelből, ilyen-olyan kölcsönből vehetünk lakást, autót – jövőképet. De ön is segített, Taki bácsi. Ön is segített nekünk, ahogy mondta a magáét 1987 tavaszától kezdve folyamatosan. Helyettünk is beszélt, helyettünk is panaszkodott, helyettünk is ábrándozott. Vigyázzon, piros a lámpa! Manapság már a piros lámpa sem állítja meg az őrült autósokat, annyi a baleset, Taki bácsi, de annyi! De látom óvatos, ez nem változott, megőrizte a hidegvérét, mintha csak ezzel is üzenne a XXI. század lakóinak: óvatosan emberek, óvatosan az álmok kergetésével. De meséljen már, mi van a Lantos utcában? A Lantos utca 8. szám alatti 2-es számú lakásban, ahol ön és Lenke néni mesebeli párként élték az életüket. Jó volt nézni. A láthatatlan kézfogójukat, a láthatatlan összekapaszkodásukat. Mert az ember, ahogy öregszik, úgy támaszkodna a másikra, mint egy frissen kivágott, akácfából készült sétabot, amely megtartja, ha szédül, ha beleszédül a világ forgatagába.
Mert mi néhány éve csak pörgünk és pörgünk, hol a híreken, hol a saját rémképeinken. Hitte volna Taki bácsi, mondjuk 1989-ben, a piros Ladában furikázva, hogy mennyire megváltozik az élet? Hitte volna, hogy az ideiglenesen itt állomásozó szovjet hadsereg katonái egyszer csak összepakolnak és üresen hagyják a laktanyákat, és feltöltik a lelkünket a szabadság illúziójával? És gondolta volna-e Taki bácsi, hogy a ránk szakadt nagy-nagy szabadsággal sokáig nem tudtunk mit kezdeni. Hogy a kisember egyszer csak ott találja magát ilyen-olyan kft-ben, vállalkozásban, hogy számlakönyvet kell vásárolnia bélyegzővel, hogy egyszer csak megjelenik majd a munkanélküliség.
De túlélünk mindent, Taki bácsi. Higgye el, túlélünk mindent és mindenkit. Világjárványt, háborút, kiszolgáltatottságot. Ezt mondogatjuk magunkban, immár modern kütyükkel körbevett, interneten lógó, telefonfüggő emberként. Szeretnénk modernek lenni, nagyon modernek. De… nehezen megy ez nekünk. Nekünk, akik rántottcsirkét majszoltunk vasárnap, akiknek a Balaton volt a Riviera, akik szerelmesen néztünk egy okkersárga Wartburgra, egy seszínű Trabantra. Milyen rég volt ez – és még mindig bennünk van. Bennünk van az a hátrahagyott, egyszer volt Magyarország.
Jól vezet, Taki bácsi, még mindig nagyon jól vezet. Igaz, nyomja már a pedált lassan harminc éve. Előbb sofőrként, a Magyar Rádiónál, majd magántaxisként, ahogy a korszellem megkövetelte. És imádta, mennyire imádta ezt a Desirének becézett autót, amelyet többször megpróbáltak ellopni, tönkretenni, kereket lenyúlni. Énekel még, Taki bácsi? Mert a Magyar Rádió kórusában úgy nyomta, de úgy, mintha Mick Jaggert hallgatnánk egy Rolling Stones koncerten. És a lelkesedésére, az életigenlésére mennyire jellemző volt, hogy képes volt bírósági ülnökként is eltölteni az idejét, csakhogy ott legyen a sűrűben.
Mindjárt a Röppentyű utcában vagyunk, Taki bácsi. Meséljen a szomszédokról, Magenheimékről, Vágásiékról. Meséljen Janka néniről, meséljen a Gazdagréti lakótelepről, amelyben most nem lehet könnyű túlélni Afrikát. Ha nincs légkondi, akkor baj van, Taki bácsi. Akkor folyik az ember hátán a víz, mert ez már az új idők szele, forró, és nem hűt. És van-e víz, folyik-e a csapból az életető nedű, merthogy már ez is gondot okoz ebben a modernizált világban. S persze kérdezném azt is, hogyan képes szlalomozni a túlzsúfolt utakon, a dugókkal teli nagyvárosban, az idegbeteg sofőrök között? Mert ebben is fejlődtünk, Taki bácsi, feljöttünk egészen Párizs, London és New York szintjére. Csak az autópark az más, az olyan öreg… De ezt óvatosan mondom, mert a tűzpiros Ladája megsértődik a végén.
És mi van Almával, az unokával? Vajon utolérte-e az álmait, mi van Vágási Ferivel? Mi van a mentődokival, és Julcsival, a lányával? Mi van Etussal a mindig higgadt Böhm Józseffel, Sümeghy úrral és persze Gábor Gáborral? És egyáltalán mi van azzal a nagy magyar valósággal? Amelyben mi felnőttünk, s amelyet önök ott, a képernyőn megmutattak nekünk csendesen, ironikusan, szomorúan, vidáman, valósághűen.
Megjöttünk, Taki bácsi. Köszönöm a fuvart, élmény volt ez az időutazás. Vasárnap délután majd gondolom lemossa ezt a gyönyörű orosz csodát, és aztán hétfőn újra nekiindul és egy következő hétfőn megint. Mert az élet, a mi életünk erről szól: állandó körforgásban vagyunk, és ha nincs jobb dolgunk, akkor a hangos, ellenszenves szomszédokkal foglalkozunk.
Vagy a nagyon is szerethető Szomszédokkal…
