AZ ÚJPEST PÁLYÁN EGY CSILLAG RAGYOG: SZOMORÚ LEVÉL TÖRŐCSIK ANDRÁSNAK

Nehéz ez, Kese. Irtózatosan nehéz. A napokban 67 esztendős lettél, már ez is hihetetlen. S most illene valamiféle érzelmes, optimista mondatokat papírra vetni, hogy te, aki immár nyolc esztendeje folyamatosan kórházban élsz, egyszer csak újra az élet zsivaját választod a kórterem csendje helyett. Jó lenne ezt írni, jó lenne ezt hinni…

Emlékszel erre a dalra, Kese? Százszor, ezerszer hallhattad a lelátóról, s tán többször is kiintettél mosolyogva a lelkes drukkereknek, akik teli torokból énekelték: „Az Újpest pályán egy csillag ragyog. Törőnek hívják a csillagot, az Újpest-tábor kedvence ő, előre lilák, és táncolj Törő…”

S én láttalak táncolni, Kese! Láttalak akkor is, amikor a BVSC-ből, még afféle gyerekemberként, 19 esztendősen a korszak, sőt, Európa nagycsapatához kerültél, az Újpesti Dózsához. Láttam a fotót, s itt van előttem, talán egy Pécs elleni meccsen kaptak lencsevégre, ahogy épp a hálóba passzolod a lasztit, s olyan hosszú a hajad, mint Robert Plant-nek a Led Zeppelin énekesének. Akkor még nem tudhattuk, hogy a magyar futballtörténelem egyik legragyogóbb csillaga bukkant fel lila-fehér dresszben.

Csak azt láttuk, hogy itt egy ifjú, aki úgy, olyan flegmán cselez, aki olyan trükköket vet be, és olyan lazán, finoman ér a lasztihoz, hogy az embernek tátva maradt a szája. Évtizedekkel később egyszer azt írták veled kapcsolatban: „az ő tehetségéhez mérhető játékosok valódi kibontakozását erőteljesen hátráltatta a hazai labdarúgás állapota, és légköre…” Mintha ezzel felmentettek volna téged és persze mindenkit. Felmentettek volna azért, mert nem azt a pályát futottad be, amit a sors szánt neked. Sok, nagyon is sok elkallódott tehetség története állhatna itt példaként. De te, Kese, kiemelkedtél mind közül.

Láttam azt a gólt, amit a Bilbao hálójába lőttél Iribar, a baszkok kapusa fölött, úgy hullott be a laszti, mintha az égből pottyanna. Zseniális alakítás volt. S ott voltam a Népstadionban azon a meccsen is, amikor a Dózsa 8–3 verte a Fradit, minden idők talán legemlékezetesebb magyar bajnokiján. Élmény volt nézni Kese, ahogy valóban táncolsz a zöld gyepen. Hol lila, hol meggypiros dresszben. Soha nem felejtem el az argentínai világbajnokság nyitómeccsét, amikor a mi nemzeti csapatunk épp a házigazdával játszott. Vezettünk 1–0-ra, és a portugál bíró előbb téged, majd Nyilasi Tibit állította ki. Végül kikaptunk, és úgy éltük meg mindezt, mintha elvettek volna tőlünk valami értékeset, valami nagyon-nagyon értékeset.

Látod Kese, a futballról írok folyamatosan. A közös szenvedélyünkről, amelyben én csak szurkolóként és afféle tudósítóként, te pedig utánozhatatlan zseniként vettél részt. Jó lenne veled kapcsolatban csak a futballról írni, Kese. De nem megy. Szinte lehetetlenség. Mert annyi minden történt veled még játékosként. Az az átkozott baleset, a kis Polskiban, Zalaegerszegről hazafelé jövet 1979-ben: csípőizületi töréses ficam… Ez állt a kórlapodon, és mi riadtan kérdeztük egymástól, játszhatsz-e még valaha? Ha akkor nincs az a karambol, épp a világválogatottban léptél volna pályára. Igen, a világválogatottban!

Aztán Franciaországba kerültél, de esztendő múltán hazatértél és már nem találtad a helyed. Már nem húztad magadra újra az imádott lila-fehér dresszt. A Volánban, majd az MTK-ban próbálkoztál, és a második meccseden a kékeknél Tatabányán lerúgott egy védő. Irtózatos erejű belépő volt az, amely véget vetett a pályafutásodnak. Ha most beszélgethetnénk, újra meg újra azt kérdezném tőled, mi történt veled azután? Hová kanyarodott az életutad, hogy szinte sehol sem találtad a helyed? Hol ment félre, hol bicsaklott meg minden? Hol és mikor lett Törőcsik Andrásból olyan ember, akinek az életéből már hiányzik a harmónia, a siker és talán a jövőkép.

Komor szavak ezek, Kese. De tudod jól, a szomorúság vezeti a kezem – a szomorúság, amiért így kellett látnom téged többször is. Voltam nálad a kórházban, mentem, hogy beszélgethessek veled, hogy megírhassam, lám Kese gyógyul, a Kese egyre erősebb, a Kese készül a visszatérésre, vissza az életbe. Soha nem tudtam ezt leírni…

Olyan nehéz ez, Kese. Állni az ágyad mellett, figyelni, ahogy némán nézel ki az ablakon, görcsösen keresni az érzelmeket az arcodon, bármiféle érzelmet. Bárcsak visszatérhetnél! Vissza oda, az érzelmek, a valódi érzelmek közé. Vissza a valóságba. Oda, ahonnan 2014-ben zuhantál ki, sajnos szó szerint is. Elestél, fejsérülést szenvedtél és életmentő műtétet hajtottak végre rajtad, aztán később újabb fejműtét következett. S onnan nem volt megállás. Egy szociális otthonba kerültél, s a két agyműtét után Budakeszin, a rehabilitációs intézetben aztán csend telepedett rád. Folyamatos csend. S a sors még ott sem kímélt. Egykori játszótársad, Lukács Sándor, a Honvéd korábbi labdarúgója, ott, a kórházi ágyadnál esett össze és halt meg. Sokkoló, kitörölhetetlen, fájdalmas emlékként.

Jó lenne csak a futballról írni, Kese. A születésnapod tiszteletére anekdotázni arról, ahogy elfektetted a Fradi védelmét, ahogy a fűre ültetted a robusztus kölni védőt, Steinert, ahogy éltél ott a zöld gyepen.

De most csönd van Kese. Sajnos szívszorító csönd. Boldog születésnapot!