1840. május 15-én egy feketére és sárgára festett négylovas hintó állt meg a pesti, Újvilág utcai Arany Sas fogadó előtt. Máskor is történt már ilyen. Az sem keltett feltűnést, hogy a vendég temérdek poggyásszal érkezett.
A magas, szikár ember két udvari szobát kért, a 17-es és a 18-as lett az övé. Egybe nyíló két szoba. Mikor a fogadós arról érdeklődött, meddig marad a tisztelt vendég, nem adott választ, hanem vacsorát rendelt a szobájába, majd lefeküdt aludni. Másnap reggelit rendelt, majd ebédet, s újfent vacsorát. És ez így ment csaknem ötven esztendeig…
A különös idegen, a Torontál megyéből, ott is Szanád falvából származó, gazdag kereskedőcsalád sarjaként született Áldásy Ignác volt. Aki végül 40 éven át ki sem tette a lábát a két szobájából. Pénze volt, a szobákat fizette, az ellátást is, így kezdettől fogva örültek neki az Arany Sasban, csak azt tartották furcsának, hogy csupán félévente kocsikázott ki a városba. A fogadó vendéglőjébe sosem tette be a lábát, senkivel nem beszélt és a fogadós Wimmer Antallal is csak annyit társalgott, amennyit kellett. Szinte semennyit.
Fotó: Arcanum/Budapesti Hírlap
Könyveket nem olvasott, újságokat nem kért magához, csak abból lehetett tudni, hogy még él, hogy a reggelit, az ebédet és a vacsorát elfogyasztotta, valamint egész nap a szivarjának füstje ülte meg az udvart. A szivarból persze mindig hozatott magának. Az 1848-as pesti forradalomról semmit sem tudott, nem érdekelte, s szóba sem hozták neki, hiszen senkivel sem beszélt. Így történt, hogy amikor 1849. május 21-én ismét úgy döntött, hogy kikocsikázik, s befogták az akkor már öreg, rozzant lovait, ledöbbent azon, hogy néhány utcával arrébb egy bomba robbant a hintója mellett. Azon nyomban szólt a kocsisnak, hogy menjenek vissza a fogadóba, s onnantól kezdve élete végéig ki sem tette a lábát a szobáiból. A lovai elpusztultak az istállóban, a kocsiját a családja eladatta, Áldásy Ignác pedig csak ült a szobájában egész nap. A szobákat nem engedte takarítani, a szemetet is csak hat év után adta ki, akkor viszont kocsira való kacatot vittek el a szobájából. Amíg pedig kihordták a szemetet, a fura remete csak ült némán egy széken és várta, hogy ismét a magány legyen a társa. Semmit nem tudott a külvilágról. Azt sem, hogy ki az uralkodó, hogy elbukott a forradalom, hogy Kossuth száműzetésben él, Petőfi pedig eltűnt Segesvárnál. Nem is nagyon érdekelte. Egy volt számára a fontos, hogy az élelmet megkapja, meg a faggyúgyertyát, amivel esténként világított.
Idő után már nem ő fizette a szobák árát, hanem a családja küldetett pénzt, később pedig az Áldásy família ügyvédje gondoskodott arról, hogy rendezve legyen a remete szállása. Az öltözéke idő után már mulatságossá vált. A ruhái ugyanis 1840 előtti időkből származtak, ám ő még 1880-ban is reformkori ruházatban üldögélt a szobájában. A családjával nem érintkezett, pontosabban az évtizedek során volt egy rokon, aki bejutott az egyik szobába, ám a másikba már nem mehetett, s percek alatt véget ért a vendégeskedés.
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei
Nem érdekelte a világ. Olyannyira nem, hogy a kiszolgáló-személyzet nevét sem jegyezte meg az évtizedek során. Wimmer fogadóst, aki időközben meghalt, csak Silbermayernek hívta, a Károly nevű pincért, aki több mint tíz évig vitte neki a szobájába az ételeket, csak Müller Miskának nevezte. Nem vette komolyan a külvilágot, de azt senki sem tudta, mi történt vele, miért zárkózott be mindörökre. Az író Jókai Mórt aztán nagy kegyesen fogadta. Jókaihoz is eljutott ugyanis a fura remete története és kíváncsi volt rá. Áldásy viszont nem volt kíváncsi Jókaira, azt sem tudta ki a vendége, de azért megkérdezte, hogy mikor lesz már kész a Lánchíd…
Jellemző módon, amikor már a szomszéd szobákban elektronikus csengettyűk voltak, ő nem engedte felszerelni őket, csupán annyit mondott: „senki kedvéért meg nem üttetem magam a ménkűvel.” Aztán az Arany Sas fogadó remetéje megöregedett. A szobájában sétálva elesett, s ágyba kellett fektetni. Föl sem kelt többé. Ekkor már megtűrt maga mellett egy ápolónőt, akit a fogadós özvegye rendelt hozzá. A szivarozásról viszont az ágyban fekve sem mondott le. Az élete utolsó két hetében már etetni kellett mint egy kisgyereket, aztán a fogadós özvegye papot hívott, hiszen látszott, közel a vég. Még a pap látogatásakor sem szólt egy szót sem. Aztán 1889. szeptemberében Áldásy Ignác örökre elaludt. 91 éves volt.
A Fiumei úti sírkertben talált végső nyughelyre, a családja oda temettette. Mikor elvitték a testét, hetekig, hónapokig mindenkinek furcsa érzése volt az Arany Sasban. Hiányzott valaki. Egy zsörtölődő, szótlan, magányos ember, aki 49 évet lakott a fogadó 17-es és 18-as, egybenyíló szobájában és aki 40 éven át ki sem tette a lábát a fogadóból. Mogorva volt, de ugyanúgy hozzá tartozott a fogadóhoz, mint az ajtók és az ablakok… Ha Angliában vagy Franciaországban esik meg ez a történet, bármennyire is fura ember volt Áldásy Ignác, ma szobra lenne Londonban vagy Párizsban. A leghűségesebb vendég szobra. Itthon viszont sokan nem is hallottak róla. Ideje bepótolni.
Nyugodj békében, Áldásy Ignác!
