Emlékszik arra, mikor még picik voltak a lányai, és annyira izgatottan várták, hogy mit hoz a Jézuska? Mert a Bilicsi-családban a Rákosi-rendszerben is Jézuska hozta az ajándékot a fa alá. Lett is baja belőle, meg az Istenhitéből, de túlélte azt is, hogy kegyvesztett lett és 1952-től 11 éven át nem filmezhetett.
Ugyanúgy elegánsan felöltözött reggel, sorban puszit nyomott a gyerekek arcára és mosolyogva kilépett a lakása ajtaján. Hosszú távon persze önnek lett igaza. Mert rendszerek jönnek, mennek. De ön maradt. Tudja, azt mondják, egy ismert színész vagy író esetében a család megsínyli a művészi nagyságot. Apa ír, apa szöveget tanul, apa sosincs otthon vagy ha igen, nem szabad hozzá szólni. Ön nagy művész volt, mégis…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Egyszerre volt négygyerekes apa és ünnepelt komikus. Ha pedig már túl nagy volt a gyerekzsivaj a lakásban, szépen lesétált a ház elé, leült egy padra és ott tanulta meg a szöveget. Nem derogált. Vannak emberek, akik boldogságot teremtenek maguk körül. Ön is ilyen volt. Habár voltak rossz napjai, hetei, de mindig mosolygott és mindenkihez volt egy kedves szava. Az egyik lánya, Éva mesélte, megesett, hogy egy kisfiú Siófokon, strandolás közben, a vízben kért öntől autogramot. Nem volt toll meg papír, de megoldották. Szóban adott neki egy kézjegyet, a kisfiú pedig mérhetetlenül büszke volt.
Négy gyerek. Négyszer annyi boldogság, öröm és féltés. A felesége, Liza mégis négy kislányt szült önnek. Amiről pedig keveset beszélnek, a színészi karrierjét is háttérbe szorította azért, hogy a kicsik semmibe se szenvedjenek hiányt. Így született meg a II. világháború alatt előbb Mária, majd Katalin, aztán Erzsébet és legvégül 1948-ban Éva. Mint az orgonasípok. Ön pedig ettől kezdve nem csak azért lépett fel, hogy szórakoztasson, hanem azért is, hogy megteremtse a családnak a betevőt.
Sokat dolgozott, sok szereplést vállalt. Ha pedig este úgy ért haza, hogy a gyerekek még fent voltak, megrohanták az előszobában és mind a négyen a lábaiba csimpaszkodtak. Ön pedig mosolygott és legbelül tudta, már csak miattuk sem adhatja fel, élni kell. Persze nem mindegy, hogyan. Kevesen tudják, 1957-ben, egy évvel a levert forradalom után disszidálni akart. Talán leginkább azért, hogy a gyerekek egy szabadabb világban élhessenek. A határon viszont elfogták a családot és csodával határos módon megúszta a börtönbüntetést, de egy ideig nem léphetett színpadra.
Fotó: Arcanum/Tükör
Imádtuk, hogy mindig vidám volt. Imádtuk színészként, komikusként és akkor is, amikor énekelt. Az Apu hod med be például mai is sokak fülébe cseng. Aranyos volt, kedves, az is, hogy a legkisebb lányát, Évikét is belecsempészte. Tudja mi az érdekes? Önről még a színészkollégák sem mondtak rosszat. Sok olyan komikust ismerünk, akik magánemberként mogorván járnak-kelnek közöttünk, s nagyon unják, ha megszólítják őket az utcán. Ön viszont mindenkire mosolygott, mindenkivel beszélgetett, nem véletlen, hogy a Bilicsi-autogramból Dunát lehetne rekeszteni. Mert osztogatta a kézjegyét és egy kicsit a szívéből is adott mindenkinek.
Az is annyira jellemző, hogy amíg sok színészt megöl a féltékenység, ön színháztörténeti relikviákat gyűjtött, büszkén mutogatta az elődök tárgyi emlékeit és könyvet is írt róluk, Hol vagytok régi játszótársak címmel. Arról pedig a réges régen Siófokon nyaralók tudnának mesélni, hogy mindig nevetés hallatszódott a Bilicsi-nyaralóból. Tudja, nagyon hiányoznak a Bilicsi Tivadarok. Aki nagy művész volt, de családapa is egyben. Nem véletlen az sem, hogy ápolják az emlékét. Megható például az az oldal a Facebookon, amelyet az egyik unokája hozott létre és a legkisebb lánya, Éva ír rá időnként mézédes emlékeket önnel kapcsolatban.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Mézédes emlékekről ír, mert sajnos 1981 óta ön már nincs közöttünk. Pontosabban itt van, csak másképp. Hetvenkilenc éves volt, amikor hosszú betegeskedés után – amit méltósággal viselt – Siófokon, az imádott nyaralójában örökre elaludt. Hogy milyen ember volt ön? Engedelmével, idézném, amit a felesége, – aki mellett élete végéig kitartott – az ön sírjánál mondott könnyes szemekkel.
„Most végszóként én szeretnék hálát adni az Istennek, mert megengedte, hogy az életemet egy ilyen csodálatos ember mellett éljem le. A 40 év alatt soha rossz szót nem hallottam csak kedvességét, jóságát, aggódó családszeretetét, pályája iránti alázatát, rajongását, lelkiismeretes szorgalmát, soha nem lankadó ambícióját, mindenkin segítő csodálatos lényét élveztem és nem volt életünkben olyan pillanat, amelyre ne a legnagyobb örömmel, hálával gondoljak vissza. Drága Bill, köszönöm!”
Képzelje, a minap megnéztem, a Tivadar név jelentését. Igen, annyi, hogy Isten ajándéka. Ön ezt nagyon jól tudta. Mi csak sejtettük…
Nyugodj békében, Bilicsi Tivadar!
