A FÜREDI KIKÖTŐBEN: LEVÉL BUJTOR ISTVÁNNAK, AKI MA LENNE 80 ÉVES

Szeretem a Balaton csendjét. Egy tóközeli, csendes falu végén épített présház madárfüttyös tornácán. Szeretem, ahogy ott áll az idő. Szinte meg sem mozdul, meg sem moccan, mintha valami selymes paplannal takarná be az ember lelkét.

De szeretem az élet csilingelő hangját is. Amikor jó hangosan jelzi, hogy élj a mának, a pillanatnak. Szeretem Balatonfüred nyüzsgését, a sétálóutca ezer meg ezer színét. A borteraszokat, a bárokat, az elegáns cukrászdát, a Nizzát idéző kikötőt. Szeretem a Tagore-sétányt, a vízen ringatózó hajókat és azt a szobrot ott, amely olyan, mintha mindig szólna hozzánk utazókhoz – mintha megszólítana bennünket.

Szeretem azt a markáns arcot, azt a férfias megjelenést, azt a sportos mozdulatot, amely tökéletesen jellemzi a művészt, s az embert, akiről mintázták. Ha látná ott önmagát, művész úr, a forgatag kellős közepén, ahogy megáll sok-sok mosolygó, vidám kiránduló, és csak fotózkodik, fotózkodik önnel. Ha látná, talán azt mondaná, hogy élni jó, különösen itt, a Balatonon nagyon jó.

Furcsa, hogy mégis olyan mozdulatlan az a szobor. Ahányszor állok mellette, mindig várom, hogy megszólítson, bátorítson, vagy csak meséljen. Meséljen a gyerekkorról, a budafoki Gundel-villáról, ahol annyiszor nyaralt. Különleges élmény lehetett az. Ahogy a híres vendéglős nagypapa élénkvörös színű gulyást tesz az asztalra és közben megsimogatja az unoka fejét. Ön mesélne és mi, csak hallgatnánk tátott szájjal, hogy lám, így is el lehet startolni a nagy futóversenyen, amelyen trappolunk olykor fújtatva, véges végig az életünkön. S mesélhetne arról is, hogy milyen volt messziről a kosárba ívelni a lasztit. Milyen volt kosarasként megküzdeni az ellenféllel, védekezni, magasra ugrani, és zsákolni. Tehetséges volt, kár lenne szerénykednie, hiszen akit beválasztottak az utánpótlás-válogatottba, az elmondhatja magáról, hogy a sportág reménysége.

Aztán mégsem a palánk alatt lett nagy sztár, hanem a kamera előtt. Pedig tolták, szinte tolták egy másik útra, egy komoly, felelősségteljes foglalkozás felé, amely vonzotta is. S persze az is lehet, hogy meg akart felelni belgyógyász-kardiológus édesapjának és ezért jelentkezett az orvosi egyetemre. Talán a sors akarta úgy, hogy nem felelt meg a vizsgán. Mert, ha elhisszük, hogy mindenkinek a nagykönyvben íródik a sorsa, és mi, afféle Nemecsek Ernőként, csupa kisbetűvel szerepelünk benne, akkor ott, az önről szóló fejezetben annak kellett következnie, hogy irány a színészi pálya! És ebbe még az sem zavart bele, hogy később külkereskedőként szerzett diplomát, ám soha nem kellett ezen a pályán dolgoznia. Mert már mágnesként vonzotta a művészi önmegvalósítás.

Persze semmi sem történik véletlenül a vágy a lelkében a színészet iránt talán azért is lehetett ilyen erős, mert volt egy féltestvére – a színészkirály. Többször is nyilatkozta, hogy mindig Latinovits Zoltán volt a példaképe. Hogy olyan akart lenni, mint ő. Markáns, utánozhatatlan, szuggesztív és tökéletes. Minden szerepben tökéletes. Volt kitől tanulnia. És amikor erről kérdezték, halkan mindig hozzátette, kapott még egy inspirációt, méghozzá kedvenc írójától, Rejtő Jenőtől. Rajongásig szerette a könyveit, rajongásig szerette a karaktereit.

Ma lenne 80 esztendős. Szinte látom magam előtt, őszes szakállal, lebarnulva, napszemüvegben, afféle őrgrófként, idősödő bonvivánként, örökifjú sármőrként, ahogy végigsétál a füredi főutcán. És mindenki köszön önnek, naná, tisztelettel, szeretettel, és ön jobbra meg balra biccent és csak sétál, sétál egészen a vízig. Aztán nézi a Balatont, és arra gondol, hány versenyt is nyert a magyar tengeren a Rabonbán fedélzetén. Bárcsak így lenne. De a sors szűkre szabta az időt, azt a rohanó időt, és 67 esztendősen odaírta vastag filccel a nagykönyvbe: ez volt az utolsó, a legeslegutolsó jelenet.

2009. július 31-én a veszprémi kórházban már lestek be az ablakon az angyalok. Tudták, hogy dolguk lesz hamarosan. Egy gyönyörű embert kell a mennyországig kalauzolniuk. Onnan még Budapestre szállították ám nem volt esély. Gyászoltuk önt, művész úr, megsirattuk, mert olyan volt nekünk, mintha valamiféle távoli rokon, vagy gyerekkori barát lenne. A nagy, erős férfi, aki megvéd minket, aki bárkit lepofoz, akinek a hangja többet ér, mint öt doboz nyugtató. A magyar Bud Spencer, aki 27 filmben szinkronizálta „olasz testvérét” és aki egyszer Olaszországban valóban találkozott vele, és az anekdota szerint átölelték egymást, majd sokáig beszélgettek a filmekről.

Hiányzik művész úr, hiába telnek, futnak, rohannak az évek. S az ember, amikor olykor bekapcsolja a televíziót és nézi a sablonfilmeket üres tekintettel, kiüresedett aggyal, arra gondol, vajon hol, melyik csatornán ismétlik a Pogány Madonnát, amit annak idején egymillióan néztek meg a mozikban. Hogy mikor lehet látni megint a Sándor Mátyást, A dunai hajóst, ahol még rosszfiúként is meghódította a közönséget. S persze a Bors Mátét, Oszival és Dezsővel.

Szeretek ott állni a szobornál. Szeretem megérinteni, mert az olyan, mintha magával húzna vissza, vissza az időben. A fiatalságunk felé. Az ön fiatalsága felé. És olykor jó hallani, hogy Frenreisz Károly, a testvére szeretettel beszél önről is és persze Latinovitsról, a harmadik fivérről.

Jó érzés, megnyugtató a szobor mellől nézni a vizet, ahol ön az imádott vitorlásával szelte a habokat. S ha becsukom a szemem, ma is látom a Balatonon a vitorlásával. Igaz távol, apró, fehér foltként, de ott van, ott lesz.

Míg világ a világ…