Vajon illik-e egy háromgyermekes, gyönyörű, érett nőt Egérkének szólítani? Vajon szabad-e becézni egy ötszörös olimpiai bajnokot, aki szándékosan tűnt el a nyilvánosság elől, mondván: innentől kezdve magánember és nem kér a közszereplésből.
Gyere Egérke, gyere kicsi lány! Láttad-e ahogy méregetnek? Észrevetted-e a két nagy riválist, a kelet-német úszósport büszkeségeit, a nálad jóval nagyobb, testesebb versenyzőket, ahogy rád néznek? Talán még kuncogtak is, és azt mondogatták magukban: hiszen ez még gyerek. De te biztos nem foglalkoztál velük. Néhány bemelegítő mozdulat, erőteljesebb karkörzés, laza pillantás fel a lelátóra, aztán jöhetett a koncentrálás, a világ, a körülötted akkora már igencsak felfordult világ kizárása. Aztán zsupsz be a vízbe, abba a finom fodrozódó, selymes vízbe és…
Valaki kiáltott a lelátóról. Valaki azt üvöltötte: „Hajrá, Egér!” Vajon hallottad-e a biztatást, a magyar szót, amely talán eljutott a lelked legeslegmélyéig? Egyenletes csapásokkal haladtál a medencében, s mi itthon visszafogott lelkesedéssel figyeltünk. Csak nem beleélni magunkat, csak semmi tehertétel, csak semmi túlzás, hiszen még valóban csak gyerek, 14 éves, mit akarunk tőle. Kész csoda, hogy ott van a döntőben, az olimpiai döntőben, 200 méter háton! S Vitray Tamás, a kommentátor is óvatosan formálta a szavakat. Mintha az járt volna a fejében, nehogy beleéljük magunkat, nehogy csalódás legyen a vége. De te nem hagytad magad, ott lihegtél a két NDK-s úszógép nyakán, hogy aztán egyszer csak a forduló előtt megelőzd őket és az élre állj. Vitray Tamás már emelte a hangját, tán fel is állt a székből, és szinte álmot látott…
Gyere Egérke, gyere kicsi lány! Az úszás mindennél többet jelentett a számodra. Te, a budai polgári család büszkesége, szemefénye, lehettél volna elkényeztetett királylány – de igazi királynő lettél, az úszósport, a magyar sporttörténelem királynője. Mennyit szenvedhettél, hány és hány hajnalon mentél vacogva, álmosan, nyűgösen edzésre, miközben a kortársaid, az osztálytársaid, a barátaid épp a másik oldalra fordultak. S amikor ők szórakoztak, táncoltak valamelyik diszkóban, a Boney M Raszputyinjára, vagy az ABBA valamelyik slágerére, te épp valamilyen versenyre készültél. Hihetetlen pillanat lehetett, amikor 12 esztendősen felnőtt bajnoki címet nyertél. Tizenkét esztendősen! Mit szólhattak melletted, körülötted, a jóval idősebb riválisok, tán még szégyenkeztek is, hogy ez a törékeny, aprócska leányzó hipp-hopp lehajrázta, legyőzte őket?
És mi szurkolók, hogy csodálkoztunk, amikor megjelent a hírekben, hogy Egerszegi Krisztina a Bp. Spartacus 14 esztendős úszója ott van a szöuli olimpiára utazó keretben. Különös esztendő volt az 1988-as. Már mozgott, billegett körülöttünk a világ, mintha kilépett volna a négy sarkából. S valahol a távolban Gorbacsov és Reagan már újraosztotta a lapokat. És mi itthon már egyre kevesebbet nevettünk és már pontosan tudtuk, éreztük, hogy kevés a boldogsághoz a vasárnap délben elmajszolt rántottcsirke. Már fagyasztóládát cipeltünk haza a Skodákon, Wartburgokon Bécsből, már videomagnón pörgettük az akciófilmeket.
Gyere Egérke, gyere kicsi lány! És akkor Vitray Tamás, tőle szokatlan módon már szinte üvöltött. És te mintha valami turbófokozatba kapcsoltál volna, megléptél a két testes NDK-s lánytól, az egész mezőnytől és akkor már valóságra váltott az álomkép, és olimpiai bajnokként csaptál be a célba. Minden idők legfiatalabb magyar ötkarikás aranyérmeseként. S hiszed vagy sem, itthon sírtak az emberek a tévékészülékek előtt. Örömkönnyeket törölgettek a szemük sarkából, mert te az ő álmaikat is valóra váltottad. Az átlagemberét, aki sokszor képzelte, hogy kilép a gyár, az üzem vagy a szürkére festett iroda egyhangúságából és hőssé válik. De a hőst akkor, az igazi hőst Egerszegi Krisztinának hívták.
A folytatás onnantól már csak „rutinmunka” volt. Milyen könnyű ezt leírni és mennyi meló kellett ahhoz, hogy mindez így is történjen. Hogy négy esztendő múltán Barcelonában újabb három olimpiai arany kerüljön a nyakadba. Még mindig csak 18 éves voltál, eleven kamaszlány. És igazi példakép. A kitartás, a tehetség, a szorgalom, a földön maradás példaképe. Soha, egyetlen pillanatra sem váltál sztárrá. Talán nem is tudtad, hogy az mit jelent. Egyszerű, imádni való lányként versenyeztél, nyilatkoztál és éltél. Majd újabb négy esztendő múltán jött az ötödik arany, Atlantában, és ezzel is történelmet írtál. Utolérhetetlen sporttörténelmet.
Fotó: Mandiner/Mátrai Dávid
Aztán egyszer csak véget ért a sportfilm. Helyébe lépett egy másik kaland – a civil élet, a szerelem kalandja. S jött Ádám, akit valahol a Mátrában, Ágasváron ismertél meg, egy gyerekeknek rendezett programon. És 1999-ben az első randevú egyéves évfordulóján összeházasodtatok. És jött előbb Bálint, majd Barnabás és végül Zille, a három csodálatos gyerek. S mi, rajongók, tisztelők azóta figyeljük távolból, tisztes távolból a harmóniát, amelyet megtaláltál a medencén túl is. A harmóniát, a boldogságot, a kiegyensúlyozottságot. S ezek talán még az öt olimpiai bajnoki címnél is többet érnek és többet jelentenek.
Gyere Egérke, gyere kicsi lány! Egy mondat, amelyről mindenki tudni fogja, tíz, húsz, száz év múlva is, hogy kiről szól. Egerszegi Krisztina mesebeli utazásáról a medencében. És azon is túl…
