Azt mesélte már idősen, megtörten, hogy mikor esteledett, s közeledett a hét óra, az volt a legkegyetlenebb. Fel s alá ment a lakásban, a lábai úgy jártak, mint egy idomított paripáé, de nem volt hová mennie. Közben pedig szinte hallotta az előadás közeledtét jelző gongot…
A szíve ezerrel dobogott, újra érezte a bizsergést, amelyet csak az előadás előtt érez a színész, aztán eljött a hét óra, de nem történt semmi. Jött a fájdalmasan néma éjszaka, a gyötrődés, olykor pedig a sírás. És ez így ment heteken, hónapokon, hosszú éveken át a száműzetésben. Azt is mondta, kicsit magának, kicsit kifelé, hogy kilökték ebből a világból… Az egyik nap még imádták, az újságok ajnározták, mert valóban valami ősi erő lakozott önben és egy szerepben sem volt szokványos. Inkább mély, elgondolkoztató, ha kellett nyers, ha kellett lágy. De aztán törölték, mert tehetséges volt és nem idomult.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Törölték, mert a Kossuth-díj már sok volt. Akkor változott meg minden. Kezdett elfogyni a levegő. Eleinte nem is értette, miért maradnak el a szerepek, miért mondják azt, hogy Terikém, ez a parasztos karakter már nem kell. A katarzist pedig az jelentette, amikor a Thália színház titkárnője oda súgta egy társulati megbeszélésen, hogy átépítik a színházat, ki kellene költöznie az öltözőjéből. Mese volt csupán, mert amikor belépett az öltözőbe, már más színésznő ruhái voltak ott…
Pont úgy járt, mint az imádott férje, a festőművész Konfár Gyula. Akit szintén elszigeteltek, akiért külföldön rajongtak a kritikusok, itthon viszont térdre kényszerítette a középszer. Így történhetett meg, hogy a férje egyik ismerőse megjelent a lakásukon is némi kéztördelés után azt mondta, Gyula, ha az utcán összefutunk, kérlek, ne köszönj nekem, mert a végén még azt gondolják, hogy közöm van hozzád… Letaglózó… Így élt a Gorkij fasor egyik villájában kialakított művészlakásban (a festő Csók Istváné volt korábban a műterem) két kitaszított ember, akik egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a túlélhetetlent, hiszen egy alkotó embernél nincs gyilkosabb, mint a semmittevés. Azt mesélik, mikor az imádott férje látta, hogy nehezebben viseli a tétlenséget, odalépett a festőállványhoz és készített egy csodás portrét önről. Az életben szürke volt és megfáradt, a képen viszont gyönyörű és minden színesben pompázott. A műteremlakás pedig szépen lassan tele lett az ön portréképeivel, mert a fájdalom nem múlt.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Tudom, sokáig nem értette, miért került partvonalra. Meg is kérdezte egyszer egy miniszteri illetékestől, ahol azt a választ kapta, nincs semmi probléma önnel, nyugodjon meg és menjen haza, majd keressük. Soha nem történt meg. Persze meglehet, sokan készültek már arra, hogy leszámoljanak önnel, hiszen a Rákosi-rendszer emelte ki, mert kellettek a paraszti sorból származó színészek. A rendszer gyermeke volt, viszont tehetséges. Így lett egészen fiatalon az ország kedvence a tragikus sorsú Soós Imrével együtt. Igen, a Ludas Matyiban. Szegény Soós Imrére viszont mázsás súlyként nehezedett a hírnév, meg a démonok, fiatalon elvesztettük. Ön erősebb volt, az irigyek mégis kikezdték és várták, hátha hibázik. Hátha olyat mond, ami nem tetszik odafent. És mondott, mert egyenes volt, megvédte magát.
Végül magára maradt. Színházban nem játszhatott, filmen is csak elvétve. Így került be az 1979-ben forgatott Indul a bakterházba is, ahol a Banyát alakította. Tegyük hozzá, zseniálisan. Ebben az időben már az egyszemélyes kis színházával járta az országot. Vidéki kultúrházakban lépett fel, néhány száz ember előtt, de legalább felléphetett. Aztán szépen lassan elfelejtette mindenki. Az újságok egyre ritkábban írtak önről, néha-néha még rácsodálkoztak a tollforgatók, hogy jé, hová tűnt Horváth Teri, de aztán az interjúk is elmaradoztak. Ön pedig ott ült a Gorkij-fasorban található műteremlakásban és várta, hogy múljon a fájdalom, de legalább is, legyen vége már egyszer… Generációk nőttek fel úgy, hogy nem is hallottak Horváth Teriről. A Gorkij fasor Városligeti fasor lett, s egyre kevesebben tudták, ki az az ősz hajú hölgy, aki időnként megjelent a közértben. Aztán 2008 szeptemberében meghalt a férje. Sejthető volt, hamarosan utána megy. A következő év tavaszán pedig ez is bekövetkezett. S ami a legszörnyűbb, a halálhíre is elsikkadt, csak egy rövid Népszabadság-nekrológ után néztek egymásra a színházakban, hallottad, a Horváth Teri meghalt. Miért, még élt?
Fotó: Fortepan/Lugosi Szilvia
Egy vigaszom van csak. Biztos vagyok benne, hogy ott, fent a magasban ismét főszerepeket játszik. Este hét előtt hevesen ver a szíve, majd a gong után emelkedik a függöny, ön pedig kilép a közönség elé. Az előadás végén pedig mindenhonnan bravó hallatszik, az első sor közepén pedig ott ül az imádott férje, aki éppen a kiállítás-megnyitójáról érkezett. Ő is tapsol, meghajlás közben pedig találkozik a tekintetük. S mindketten tudják, jobb ott, mint itt…
Nyugodj békében, Horváth Teri!
