KISFIÚ AZ ELEFÁNTCSONTTORONYBAN: EGY ŐSZINTE LEVÉL ŐZE LAJOSNAK

Tudom, én kerestem a bajt. Látja, már a megszólítással is bajban vagyok. Ha azt írom művész úr, s nem jó pillanatában találom, megöl a szemével.

Azokkal a szemekkel, amelyekben minden benne van. A gyerekkor pokoli traumái, a szorongás, az állandó bizonyítási kényszer és kisebbségi komplexus. Képzelje, volt szerencsém találkozni a kisebbik fiával, Áronnal. Nagyon jó színész lett belőle, talán még az ön mércéje szerint is. Tudom, féltette ettől a pályától, mert az igazi színjátékos (ahogyan ön nevezete magát) olyan mélységeket és magasságokat jár be minden szerepben, ami idegileg és érzelmileg is felemésztheti az embert. Pont Áron említette, hogy a színésznek el kell merülnie a hétköznapi életben, mert azokból a hatásokból építkezik. Önnél is így volt. Teszem hozzá sajnos.

Sokan pedig nem értették, miért ilyen mogorva, zsörtölődő, befelé fordul ember ez az Őze Lajos. Miért kerüli az embereket és miért üldögél magányosan az előadások előtt a büfében vagy a színház előtt egy padon. Mert nem tudtak önről semmit. Nem élték át azt a kínt, amit ön. A legtöbbjüket nem verte kékre-zöldre a nevelőanyja, mert csöppnyi gyerekként nem akart a bilire ülve pisilni. A legtöbbjüket nem nevettek ki azért, mert dadogtak, mint önt. Kinevették, gúnyolták, meg is jegyezte már felnőtt fejjel, hogy kicsi emberként nem értette, miért van az, hogy a vakot átsegítik a zebrán, a dadogóst viszont nevetség tárgyává teszik.

Emlékszik Arató tanár úrra?  Tudom, hogy emlékszik és talán legbelül most mosolyog. Mert ő volt az egyetlen, aki értette, miért dadog. Ő volt az egyetlen, aki 45 percen át feleltette, kivárta, míg kipréseli a görcsök és kínok mellett a válaszokat. Mert ő vak volt. Nem látott, de jobban érzett, mint a többi tanár, akik csak azt mondták, kisfiam, erre nekem nincs időm, egyes. És gyűltek a sebek. A világra nyitott fiúcska pedig szépen lassan megépítette a saját elefáncsonttornyát. Se ki, se be.

A legfurcsább az egészben, hogy a sok gyötrelem és kín hozta ki önből, hogy ezer fokon égő, zseniális színész lett. És sokszor kibírhatatlan ember. Legendákat meséltek arról, hogy mennyire kerülte az embereket. Buszra, villamosra nem szállt fel, mert amíg más színész lubickolt abban, hogy felismerik, önt a hideg is kirázta az ajnározástól. Nem nekik játszott ugyanis, hanem magának. Kicsit kényszerből, mert valahol, valahogy ki kellett adnia azt a rengeteg fájdalmat. A kollégák is tartottak öntől. A maró gúnytól, a cinikus megjegyzésektől. Persze tudták legbelül, hogy ez csak a felszín, ott bent, abban a bizonyos elefántcsonttoronyban továbbra is ott van a naív kisgyerek, aki kedves lenne és nyitott, csak hát annyira meggyötörték, hogy nem megy.

Sokat emlegették azt is, hogy Őze Lajos rengeteget ivott. De azt sem úgy, mint a nagy átlag. Más ugyanis élvezi az ivást. Ön inkább nyugtatónak használta, hogy elviselje önmagát és a démonokat. Az egyik pályatársa mesélte, hogy egyszer meglátta a színház melletti talponállóban inni. Egymás után gurította le a cseresznyepálinkákat, de szinte szenvedve. Kiült az arcára, hogy csak jöjjön már a megnyugvás. A legtöbb színésznek hétköznapi élete is van. Családdal, gyerekekkel. Önnek is volt. De ott sem tudott hétköznapi lenni. Apa volt, de mégsem, férj, de mégsem. Mert abba az izzó lángolásba leginkább csak a színjátszás fért bele. A fia, Áron mesélte nekem, hogy a testvérével gyerekként nem értették miért emeli fel hirtelen a hangját, miért nem olyan, mint a többi hétköznapi apuka. Áron és a másik fiú, Gábor már felnőtt s ma már jobban értik, mi játszódott le önben.

Azt se felejtsük, hosszú ideig úgy élt, hogy meglehet, nem lesz holnap. Még a hatvanas évek végén diagnosztizálták önnél a nyirokmirigy-rákot. Az orvos azt mondta, két év vagy tizenöt. Így pedig nem lehet élni. Pontosabban lehet, de iszonyú belső küzdelmek árán. Leírom, bár tudom, nem sokat jelent a szavam, de szerintem ön volt a magyar színjátszás legnagyobb hatású alakja. Egy bizonyos Latinovits Zoltán mellett. Sokban hasonlítottak egymásra. Mindketten túl sokak voltak erre a világra, ahol a középszer általában maga alá gyűri a tehetségeket. Nem véletlen, hogy Latinovits és ön sem kapott Kossuth-díjat az életében. Miért is kaptak volna, hiszen mindketten megvetették a tehetségteleneket. Talán az ítészek közül is többen magukra ismertek…

A fia, Áron szerint – bármilyen furcsán is hangzik – a sok gyötrelem ellenére kegyes volt önhöz a sors. Annyiban mindenképpen, hogy megadta, hogy a színpadon, pontosabban a filmvásznon haljon meg. A Hány az óra, Vekker úr forgatása közben. Az volt a méltó halál, a tökéletes időzítés, mint egy csodásan elmondott végszó. Mert hát valljuk be, később csak rosszabbodott volna a helyzet. Sokakat megbántott, s talán eljött volna az a tragikus pillanat is, hogy magára marad. Az lett volna csak az igazi tragédia az életében, így viszont méltó volt a halál önhöz.

Meggyőződésem, ez a levél is eljut önhöz. Most is ott ül fent valahol egy kávéház asztalánál egyedül, meg néha Latinovits Zoltánnal. Ülnek, zsörtölődnek egy picit, iszogatnak a miheztartás végett (és Áron szerint sem kávét) és megvetéssel beszélnek a középszerről. Aztán belép a kávéház ajtaján a vak Arató tanár úr. A fehér botjának kopogása hallatszik. Szépen lassan odaér az asztalukhoz. Latinovits diszkréten félre néz, ön pedig feláll és magához öleli a tanár urat. Szorítja és tudja, a kisfiú, ha egy pillanatra is, de ki tudott lépni az elefántcsonttoronyból… De csak egy pillanatra.

Zolikám, még egy cseresznye?