Szinte látom a lelkészt, ahogy szaporázza a lépteit. Látom, ahogy siet, és közben tán még perlekedik is a teremtővel, hogy miért épp egy alig húsz esztendős, életerős fiatalembert állít ilyen irtózatos próbatétel elé. Látom a megyei kórház lelkészének az arcát, rajta feszültség, ám a szemében, ott a szemében még a bizakodás fénye.
Miért kell ennyit szenvedni ennek a fiatalembernek? Ám a kérdésre nem érkezett válasz. Nem volt idő az élet nagy kérdéseinek megbeszélésére, mert a halál akkor már, mint valami besurranó tolvaj, ott állt készenlétben valahol a kórház ablaka mögött…
Vajon féltél-e Bence? Mi járthatott a fejedben a kórházi ágyon, miközben az életfontosságú sejtekre vártál aggódó szüleiddel és a fél országgal együtt. És az őssejtek megjöttek az Egyesült Államokból, a lelkész utazott el értük, aki aztán hűtőtáskában, jéggel jól körülrakva, ám az előírások szerint nem fagyott állapotban hozta haza. Neked. Neked, hogy megnyerd ezt a kilátástalannak tűnő harcot.
Fotó: Arcanum/Nemzeti Sport
Húsz évesen nincs ott a gondolatmorzsája sem az ember fejében az elmúlásnak. Hogy is lenne. Hiszen épp csak nyílnak a kapuk, egyik a másik után. Milyen mámorító rácsodálkozni az új és még újabb élményekre, a színorgiára, átélni a tehetség kibontakozását, csak élvezni a napsütést, lesni, figyelni, ahogy lányok mosolyognak vissza kedvesen, bátorítóan, ahogy lassan cammogva, unottan zötyög végig a villamos Miskolcon… Az is milyen jó, de még milyen jó. Csak ott ülni, és nézni a hétköznapok forgatagát.
Thoreau azt írta egyszer: „Az ember csak lassacskán tanulja meg az élet mesterségét…” Te még csupán inas voltál Bence. Még akkor is, ha már bemutatkozhattál a Diósgyőr focicsapatának színeiben, imádott csapatod mezében, az NB I-ben. Egy Pécs elleni meccsen debütáltál a felnőttek között és gól nélkül hoztad le a találkozót – kapustól ennél többet aligha várhat bárki is.
Tehetséges gyerek. Sőt, még annál is több. Előbb-utóbb klasszis kapus lesz belőle. Ezt mondták, ezt írták Rólad akkoriban. Vajon féltél-e Bence? Milyen hülye kérdés: mindenki fél. Mindenki százszor, ezerszer végiggondolja a kórházi ágyon, hogy mi is zajlik körülötte. Ápolónők, orvosok sürögnek-forognak, nézik a kórlapot gondterhelt arccal, elejtenek néhány biztató mondatot, aprócska szófoszlányt és az ember, ilyenkor ebbe, ezekbe kapaszkodik.
Olyan gyorsan történt minden. lement a bajnokság, négyszer védhettél a felnőtt csapatban (azt mondtad, te vagy a világ legboldogabb embere…) aztán néhány héttel később történt valami. Valami szokatlan, valami megmagyarázhatatlan. A fáradtság, mint valami vastag dunyha, úgy takart be, és késztetett ücsörgésre, fekvésre, lelassult mozdulatokra. S nem értetted, honnan is értetted volna, hogy te, az élsportoló a 198 centi magas, jókötésű fiatalember egyszer csak ilyen helyzetbe kerülsz.
De onnan már nem volt megállás, jött a diagnózis, s tán fel sem fogtad miről is beszél az orvos, aki ott ült veled szemben és arról magyarázott, hogy a leukémia az bizony a vérképzőrendszer rosszindulatú megbetegedése. S persze gyógyítható, a túlélési esély mindenkinek meg van, ám a kezelések során majd sok vérre lesz szükség. Még annál is több vérre. Soha nem felejtem el azt az összefogást, ami miattad, érted indult. A DVTK szurkolói, de rivális klubok drukkerei is segíteni akartak, miskolciak, akiket nem is érdekelt a futball, azt mondták, itt a vérem, vigyék – vigyék Rakaczki Bencének. Hátha segít.
2012 júliusát írtuk és megfordult veled a világ. Beleszédültél a villámgyors váltásba. Aztán teltek a hetek, a hónapok és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen a transzplantáció. A megyei kórház orvosai felvették a kapcsolatot külföldi kollégákkal, tán még a Holdra is telefonáltak, hogy megfelelő donort találjanak, hogy jöjjön végre az a csodatévő őssejt. És az Egyesült Államokból jelezték, hogy van, igen, igen, végre van életfontosságú sejt, ami jó lesz, ami tökéletes lesz Bencének.
Fotó: Arcanum/Nemzeti Sport
Látom a lelkészt, ahogy az életedért „fut”. Kezében a hűtőtáska. Aztán, mintha valami optimista hangvételű mese lenne ez, a Grimm testvérek által megírt sztori, már jöttek is a hírek, hogy az őssejt-transzplantáció remekül sikerült, a fiatalember szervezetében elindult a sejtképződés, és hála az égnek, nem lépett fel semmiféle fertőzés, így megkezdődhetett a gyógyulás.
De ez a történet nem akart, sehogyan sem akart jól végződni. „Bence januári transzplantációja tökéletesen sikerült, azonban nyár végén visszaesett az állapota, szervezetében újra megjelent a betegség, s ezért jelenleg kezelést kap. Bence, ahogyan eddig is, nagy lelkierővel és kitartással viseli a megpróbáltatásokat…” Ez volt a következő, immár hivatalos kommüniké. S akkor már tudtuk, hogy ez az átkozott betegség nem enged, hogy a halál még nem mászott, nem ereszkedett le a kórház falán, és ott állt lesben. Arra is emlékszem, hogy többször hazaengedtek a kezelések közben.
Édesapád, János ezzel kapcsolatban azt mondta. „Az egyértelmű, hogy a fiamat nyomasztja a helyzete, de akárcsak eddig, most is bizakodva tekint a jövőbe. Bence köszöni a felé sugárzó szeretetet a futballrajongók támogatását, a hívó emberek imádságát. Az elmúlt hétvégén itthon volt, s abban bízunk, hogy időnként az elkövetkező hetekben, hónapokban szintén megfordulhat majd a családi közegben. Kitartása és türelme van, a nyugalmat pedig amennyire csak tudjuk, megteremtjük a számára. Azt talán felesleges is leszögeznem, hogy az orvosi utasításokat maradéktalanul betartja, betartjuk…”
2013 augusztusában aztán romlott, egyértelműen romlott Rakaczki Bence állapota. Kiújult a betegsége, a rákos sejtek újra elburjánzottak a szervezetében. Lehet-e úgy készülni a karácsonyra, az év legmeghittebb, legszeretetteljesebb pillanataira, hogy az ember közben szenved fizikálisan, és még jobban szenved a lelkében? Lehet-e ráhangolódni a bensőséges pillanatokra, a kórházi ágyon, vagy olyankor úgy van vele mindenki: csak legyen vége, csak legyek túl rajta, csak mehessek vissza akár januárban, márciusban az élet útjára, a futballpályára.
Fotó: Arcanum/Nemzeti Sport
Így voltál, így lehettél ezzel Bence. Nem számított milyen nap van és milyen hónap. Az elmúlt, gyötrelmesen hosszú időszakban szinte hozzászoktál a folyamatos küzdelemhez, a kórház levegőjéhez, a sajátos szaghoz, amit a fertőtlenítőszerek, az orvosságok és talán a halál kotyvaszt össze. Húsz évesen mennyire értelmetlen és felfoghatatlan mindezt megélni.
Látom a lelkész arcát, amikor közölték vele a halálhíredet. Látom a fájdalmat, és szinte hallom, ahogy a szüleid kétségbeesetten kiáltanak az ég felé nézve, miért éppen ő, miért éppen az én gyönyörű gyermekem…?! Január volt, 2014 első hónapja, amikor a halál bemászott az ablakon.
Lassan hét éve ennek. A diósgyőri régi és immár új stadionjának falán ott egy emléktábla, amely jelzi, mutatja a meccsre igyekvő szurkolóknak, hogy volt itt egy kapus, egy nagyon ügyes, nyúlánk srác, aki négy meccsen őrizte a hihetetlenül népszerű piros-fehér klub kapuját, s aki nem akart mást, csak futballozni.
S persze élni… Élni, mindhalálig…
