Ha még élnél, talán az Álomarcú lányról énekelnél nekünk. Állnál a színpadon, előtted hatalmas tömeg, talán az Arénában, melletted barátok, zenésztársak, s mi ott, a nézőtéren könnyezve, nevetve énekelnénk veled.
Aztán teli torokból azt kiabálnánk: „Boldog születésnapot, Tamás!” Ha még élnél, most épp 75 esztendős lennél. Olyan nehéz ez, Tamás. Olyan nehéz ez, még hat esztendő elteltével is. Múlt időben írni rólad. Emlékképeket elővarázsolni. Százat, ezret. Mert mindannyiunknak van veled kapcsolatban. Mert életünk filmjének egyik fontos szereplője voltál. S látod, megint ez a fránya múlt idő. Be kell csukni a szemet ahhoz, hogy lássunk és halljuk, ahogy azzal az utánozhatatlan mosollyal az arcodon megjelensz a színpadon, kezedben egy szaxofonnal, trombitával, egy basszusgitárral, bármilyen hangszerrel, amelyből, mint valami nyulat a cilinderből, úgy varázsoltad elő a dallamokat. A gyönyörűséges dallamokat.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Olyan nehéz ez, Tamás. Elengedni téged, és elengedni ifjúkorunk meghatározó pillanatait. Az első csókot, az első randevút, amelyen zavarban voltunk, és a háttérben mintha szólt volna egy dal, egy LGT-szám, amely a mi gondolatainkat is kifejezte. Annyi szépet, annyi mélységet adtatok nekünk! S akkor fel sem fogtuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amikor a Tabánban május elsején, Presser Pici, Karácsony James, Laux Józsi, majd Solti János, s persze te, nekünk játszottatok. Csak nekünk! Rengeteget kaptunk tőletek, Tamás! Érzést, szenvedélyt, vágyat és reményt. Ez volt az LGT, tökéletesre hangszerelve. Benne virtuóz muzsikusokkal, akik afféle iránytűként mutatták nekünk az utat az értékmegőrző felé.
De újra és újra ez a kegyetlen múlt idő. Hiszen már Loksi sincs. Pici és James azt mondták, amikor hat évvel ezelőtt a Mennyország felé indultál, hogy nincs többé Lokomotív GT. Nélküled valóban nincs. Helyette űr maradt. Mert akik ott voltak egykoron a Tabánban, megannyi klubban, a Nyugati pályaudvaron, fesztiválokon, azok úgy őrzik az emlékezetükben a Loksi számait, mint életük fontos epizódját. Olyan nehéz ez, Tamás, hat év után is. Arról írni, hogy milyen erős voltál szembenézni a halállal, hallgatni az orvost, aki egyszer csak azt mondta: „sajnos nem sok lehet hátra…” Talán nem válaszoltál, talán csak csöndben eljöttél onnan, és elhatároztad, hogy azért is élni fogsz! Mert tudtad, olyan jó csak úgy sétálni a napsütésben a Duna-parton, újra érezni a szerelmet hatvanon túl is, és olyan jó tartozni valahová, egy zenekarhoz. Barátokkal zenélni, a közönséget szórakoztatni, elvarázsolni. És legfőképpen fogni a kislányod kezét.
Aztán egyre csak gyengültél, egyre csak szállt ki belőled az erő, végérvényesen. A búcsú napjaiban láttad-e újra magad előtt a józsefvárosi Práter utcát, az általános iskolát, ahol hegedülni tanultál? Láttad-e a balettintézetet, ahol már szaxofonoztál, zongoráztál, és ahol életre szóló barátságot kötöttél Charlie-val? S láttad-e magad megint zenebohócként, ahogy fellépsz a világ számos országában? Átkozott betegség. Átkozott kiszolgáltatottság. Bárcsak meggyógyítottak volna! Bárcsak ott állnál most a jubileumi koncerten a színpadon és az LGT-ről, az Omegáról, a Kexről, az Atlasról, a Non-Stopról beszélnél, mint életed fontos állomásairól, hogy aztán azon a különleges, simogató, mély, bársonyos hangodon belekezdj az Álomarcú lányba. De mi a nézőtéren kikövetelnénk a Primadonnát és az Ülök a járdán-t is.
Fotó: Fortepan/Gyulai Gaál Krisztián
De nincs Primadonna, nincs Álomarcú lány. Most csönd van, Tamás. Nincs feldíszítve, rivaldafénybe borítva a színpad. Mert nincs is színpad… És te nem állsz ott a kellős közepén, beletúrva a hosszú, ősz hajadba lezser mozdulattal. Csak a csönd van hat esztendeje. Milyen szikár és milyen szenvtelen ez a mondat: „Somló Tamás 2016. július 19-én, türelemmel viselt, hosszú, súlyos betegség következtében halt meg Budapesten. Mindössze 68 esztendős volt…”
Nehéz. Mert túl fiatal voltál. És mert annyi mindent nem szerettél még…
