AKI NÉLKÜL MÁR SEMMI SEM LESZ OLYAN, MINT RÉGEN: LEVÉL TÖRŐCSIK MARINAK

Csókolom, drága művésznő! Keresem a szót. Mert elvágtatott ez az egy év, de olyan mintha egy nap lett volna. Egy sűrű, fájdalmas 24 óra. Írnám, sőt, hangosan kiabálnám, hogy hiába telnek a hónapok, önt, drága művésznő, továbbra is tiszteli és szereti az ország.

De ezek csak szavak. Elcsépelt, agyonhasznált szavak. Nehéz szavakba önteni, hogy mit jelentett nekünk. Mondatok helyett most inkább a fanfároknak kellene megszólalnia, vagy legalább Vivaldi gyönyörű muzsikájának, Chopin zongoraszólamainak, mert ez adná meg a fennköltségét annak, amit írni szeretnék. Önnek, a legendának, a Cannes-i filmfesztivál vastapssal, elismeréssel kísért díjazottjának.

Szavakat, mondatokat formálok és talán mint szélfútta tollpihék, felszállnak ön felé az angyalok országába. Talán eljutnak önhöz a jelek – a jelek, amelyeket folyamatosan küldünk egy esztendeje, az élet nevű színjáték szereplőiként. S ebben a színjátékban ön volt a legjobb! Időnként látom a körhintát a Pest környéki falvak szélén felállítva, balatoni kistelepüléseken, ahogy a helyiek, mintha csak megállt volna az idő, lelkesen, sikoltozva pörögnek benne. Mindig becsukom a szemem, és megjelenik ön is a körhintán, és a zseniális Soós Imrével átszellemült arccal suhannak körbe-körbe. Hiszen még csak főiskolás volt, amikor eljátszotta az ártatlan parasztlány szerepét. Hiszen még csak álmodott arról, hogy valóban színésznő lesz – híres színésznő. S talán akkoriban gondolhatta magáról, amit később ki is mondott: „Egy szürke kis veréb voltam…”

Egy ifjú teremtés, aki elindul egy Pély nevű faluból – elindul és meg sem áll Cannes-ig. Különleges hely az a Pély, amely az idők során többször is elnéptelenedett. Hol a török, hol a tűzvész, hol egy árvíz tette lakhatatlanná. De ön, a tanító házaspár gyermeke rajongásig szerette a helyet és a szüleit. Annyira szép, ahogy jóval később mondta: „A szüleim fiatalok, jókedélyűek voltak. Azt hiszem, szerencsésen gyúródtam össze kettőjükből. Átörököltem a szüleimtől a bajban mindig szilárdan álló, hívő emberek erős akaratát…”

Szükség is volt a hitre. Előbb az édesapjának, aki a keleti fronton harcolt a II. világháborúban, és ahol hadifogságba esett. Az édesanyja, a falusi tanítónő is a családban és a hitben találta meg önmagát. Nélkülözések közepette is mesebeli gyerekkorral ajándékozták meg önt. Erről azt mondta később: „Az én gyerekkorom szebb volt mint szép, gyönyörű volt…” És csak mesélt, mesélt azokról az évekről már felnőttként, híres színésznőként. Elérzékenyülve emlegette az óriási kertet, a zsíroskenyeres uzsonnákat, a mezítlábas fáramászást, a téli lovasszánkázást. És meghatódva beszélt édesanyja különleges kalapjairól és cipőiről is. Hogy is mondta: „Állítom, hogy a megye legelegánsabb asszonya az én anyám volt. A divat sosem érdekelt, de a cipőket és kalapokat miatta szerettem…”

Pedig voltak szörnyű pillanatok is. Mint például  a háború alatt, amikor egy repülőgépről lőttek önre, a gyereklányra, és kevesen múlt, hogy nem kapott végzetes lövést, a golyók a lába mellett fúródtak a földbe. Később aztán az iskolák, Egerben a Szent Orsolya rend iskolája, majd a Sancta Maria lánygimnázium, az apácarendek tanításai mind-mind lélekformáló élményt jelentettek. S a főiskola, a színészképző 1954 és 1958 között, majd a nagy lehetőség másodévesként: a Körhinta.

Fábri Zoltán zseniális, tökéletes filmje, amely kinyitott száz meg száz kaput. Onnantól kezdve a legfoglalkoztatottabb honi színésznő lett. Több filmben szerepelt, mint a kortársai, Ruttkai Éva, Krencsey Marianne vagy éppen Bara Margit. A rendezők hívták, szinte könyörögve hívták. S a nézők rajongásig szerették. A Kölyök című filmben megmutatta, hogyan lehet tucatfruskából gyönyörű dívává változni. A Kölyök igazi örömjáték volt, Dunaújvárosban – pontosabban az akkor épülő Dunapentelében. És akkor már a szerelem is önre rátalált. Bodrogi Gyula lett a párja. Fiatalok voltak, csinosak, szépen és boldogok. Aztán barátsággá szelídült a vad érzelem, és jött három év szenvedélyes kapcsolat Tordy Gézával, egy mély, hosszú kaland Iglódi Istvánnal, és a megnyugvás, az igazi társ megtalálása Maár Gyula személyében.

Drága művésznő! Most, ha nem az angyalok országában élne, hanem még mindig Velemben, ahol idős korára megnyugvást talált, s talán lelki békét is, azt kérdezném öntől, miért bújt újra és újra a megkeseredett, boldogtalan nő szerepébe? Mert én megszámlálhatatlan ilyen mozi vagy tévéfilmben láttam. Ilyen volt a Jó estét nyár, jó estét szerelemben is, meg az Édes Annában. És később is hasonló karaktereket keltett életre, egyiket a másik után, miközben talán a magánéletben jóval harmonikusabb hétköznapokat élt. Teréz lánya 1973-ban született, és nem sokkal később örökbe fogadtak a férjével, Maár Gyulával egy vietnami kisfiút. Sont, aki aztán később visszatért, visszaköltözött Vietnamba.

Vajon boldog volt-e az élete, drága művésznő? Vajon a szakmai sikerek elég örömet nyújtottak-e ahhoz, hogy harmóniában éljen? Mert egyszer azt monda: „Valóban nagy esemény és nagy ajándék volt számomra Cannes, alkalmas arra, hogy elkapasson. Őszintén megmondom, olykor riasztott és fárasztott az a tülekedés, tolakodás, ami ott Cannesban a film világnagyságait és az apró törtetőit körbefogta. Érdekes volt bámészkodni, hogy jön mondjuk Liz Taylor és eltelik tíz perc, amíg egyet tud lépni az őt körbeözönlő csodálóktól és eltelik egy óra, amíg felér egy lépcsőn. De a végén már csak az a benyomás marad meg, hogy egy embert feltartóztattak a közlekedésben…”

A nagyvilági lét nem az ön szerepe volt. Soha nem változott át nagyságos asszonnyá, körül udvarolt dámává, megmarad Törőcsik Marinak – a legjobb honi színésznőnek. Tudta honnan jött, és azt is tudta hová tart és mindig a földön maradt kétlábbal.  „Már a negyedik fesztiválfilmemet forgattam akkor, az Édes Annát, és még sehonnan sem kaptam fizetést. A filmgyári gázsi pedig… A Körhintát háromezer forintért csináltam. Az első Cannes-i ruhaszámla pedig negyvenezer-valahány forintot tett ki. Hazajöttem Cannes-ból, s mert ruhaszekrényre még nem telt nekünk, kiakasztottam az ablakkilincsre a horribilis összegért varratott ruhát… És utána törlesztettem az árát.”

Öt év alatt tizenhárom filmben játszott főszerepet. S teltek az évek, az évtizedek, de a kamera követte. A kamera nem engedte, hogy eltávolodjon tőle, és mégis eljött a pillanat, amikor elköszönt, és akkor azt mondta: „Úgy akartam tenni, mint az okos élsportoló, aki a sikerei csúcsán akasztja szögre a sportcipőjét, mert úgy érzi, hogy most már csakis lefelé vezethet az útja. Így éreztem én is, hiszen mindent elértem, már amit egy színésznő elérhet…”

Sok mindent hagyott ránk, drága művésznő! A tehetségét, a szépségét, az öniróniáját, az önértékelését. Csodálva olvasom újra meg újra, ahogy jellemezte a pályafutását néhány mondatban: „Szerencsém volt, a magyar filmművészet egy éppen felfelé ívelő korszakába robbantam bele, ez vett engem is a szárnyára…”

Éppen egy esztendeje aludt el örökre. Azóta is keressük a szót, mert ön nélkül a magyar filmművészet már soha nem lesz olyan, mint volt.

De ezt talán ön is sejti odafent…