AKI FELTALÁLTA A RÖVID ÉLET TITKÁT: A RENDEZŐ VÁRKONYI ZOLTÁN TÖRTÉNETE

Várkonyi Zoltán lassan 44 esztendeje, hogy nincs közöttünk, ám rendezői életműve nagyon is eleven. Időtálló és pótolhatatlan.

Ki gondolná a zseniről, hogy olykor magyarázkodni kényszerült? De nem is magyarázkodás volt ez, inkább valamiféle düh, amiért a kritikusok újra és újra „belemártották” a pennájukat. Milliók nézték a filmjeit, a közönség sorban állt nyaranta a kertmozik pénztárainál, hogy bejusson a legújabb Várkonyi-filmre. Szépséget és mélységet kínált történelmi köntösbe öltöztetve. Gyönyörű meséket a korszak legjobb színészeivel. Ám mégis akadtak íróasztal mögött betyárkodó, magukat mindenkinél okosabbnak gondoló kritikusok, akik nemes egyszerűséggel azt írták róla, és művészetéről: kommersz.

Csoda-e, ha Várkonyi rendszeresen idegrohamot kapott egy-egy róla, a munkásságáról szóló újságcikk láttán? Pedig ő nem akart semmi mást, csak szórakoztatni. A közönséget elvarázsolni, valamiféle időutazásra invitálni, vagy gyönyörűen fényképezett, mesebeli tájakra vinni. S mi, nézők akkor és most is hálásak lehetünk neki. Egyszer azt nyilatkozta keserűen: „Nem tartom magam meg nem értett prófétának, de azért nem esik jól, ha egy lap olyan formában emlékezik meg legutóbbi filmjeim sokmilliós nézőszámáról, hogy szembe állítja az alacsonyabb látogatottságú filmekkel, s rögtön hozzáteszi: ez is mutatja, hogy szükség lenne a közönség ízlésének nevelésére…” Az úgynevezett művészfilm kontra Várkonyi-mozi. Még leírni is abszurd ezt a mondatot, hiszen amit Várkonyi Zoltán filmvászonra vitt, az maga volt a művészet. S talán a lelke mélyén ő is ezt gondolta, amikor azt mondta: „A film sok örömmel ajándékozott meg, mert a közönség szeretett. De sok keserűség is ért, mert mélyművész kollégáim a kritikusokkal együtt mélységesen lenéztek. Húsz filmem, negyven millió nézője úgy érzem megmaradt nekem. Úgynevezett életművem nincs, csak életem van…”

Az élete egyébként valóban tartogatott sok-sok keserű pillanatot. Nem csak művészemberként, hanem a helyét kereső fiatalemberként is. Az 1912. március 13-án született Várkonyi Zoltán már gyerekként eljátszott a gondolattal, hogy színész lesz. Olyan iskolába járt, ahol kiváló önképzőkör működött. Az osztályfőnöke folyamatosan dicsérte a többiek közül kiemelkedő fiút, ám az élete mégis más irányba terelődött. Az édesapja, Várkonyi Titusz újságíróként dolgozott, s így a fia is írt, nem is rosszul, mert megnyert egy országos szépirodalmi versenyt. Fel is vették egy laphoz, és lelkesen látott munkához, hogy aztán esztendő múltán kiábrándulva hagyja abba az újságírást. Kevesen tudják róla, hogy már ifjonti fejjel is négy nyelven beszélt. Különleges nyelvérzékkel áldotta meg a teremtő. Angolul, németül, olaszul és franciául beszélt folyékonyan, nem mellékesen, fordítói szinten.

Bejárta Európát. Figyelte, hogy élnek a franciák, az olaszok, az angolok és még lelkesebben leste az ottani színházi életet. Aztán jelentkezett a színművészei főiskolára, felvették és a legendás Ódry Árpád lett az osztályfőnöke. Már látta maga előtt az utat, amelyen végig kell sétálnia. Aztán valahonnan a magasból egy hang szólította. Nem az úr hangja volt, hanem Ódry Árpádé, aki kritikával illette. Azt mondta neki: „Magából még jó színházi ember lehet, járja csak végig az iskolát…” Jó színházi ember – egy a sok közül. Afféle epizodista, második alabárdos. De Várkonyi többre vágyott, és több is volt benne. Amikor diploma után szerződtette a Nemzeti Színház, Ódry odaállt elé, a szemébe nézett, és csak annyit mondott: „Tévedtem…”

Innentől mosolyogva folytatódhatna a mese, Várkonyi életének a meséje, ha nem szólt volna közbe a történelem. Mert jöttek a színházi szerepek, de jöttek a németek is Magyarországra. Várkonyi, mint az illegális ellenállási mozgalom tagja, bujdokolni kényszerült. Már kereste a Gestapo és nem volt más választása, mint a Vígszínház egyik pincéjének a biztonsága. Már ha lehet ezt mondani egy olyan helységre, amelyben nem lehetett felegyenesedni. Szűk volt és sötét, de legalább nem találták meg és életben maradt. Két hónapig bujkált ebben a lyukban. És a lebombázott városban a háború után jött ki újra a szabad levegőre. Jött, vissza az életbe. A harcok befejeztével aztán már valóban csak színházról és a filmről szólt az élete.

Mindössze 33 éves volt, amikor a Művész színház élére került és ő fanatikusként dolgozott. Amit mondott, az pontosan jelzi a viszonyát a munkájához: „Higgye el, színházat csak úgy lehet csinálni, akár színész, akár színházigazgató az ember, hogy végérvényesen leszámol a magánélettel és teljesen a színháznak adja magát…” A Művész színház volt a mindene, ám mégis a Vígszínház rendezőjeként, direktoraként alkotott igazán maradandót. S persze a filmjeivel. Csodálatos képsorok, egyik a másik után. Jókai-adaptációk, Egri csillagok, krimik és kortárs filmek. Hogy mennyire nem volt kommersz amit csinált, azt az utókor is pontosan tudja. Százszor ismétlik A kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat, és ugyanolyan élményt ad. De a Keserű igazság című filmjét például betiltották évtizedekre, mert tükröt állított a rendszer elé.

Folyton azt kérdezték Várkonyi Zoltántól, hogyan bírja a tempót, honnan az energia a színház és filmcsináláshoz és a tanításhoz, merthogy akkor már tanított a főiskolán. Valaki egyszer azt is megjegyezte, Várkonyi feltalálta a rövid élet titkát. Ő fanyar mosollyal azt válaszolta: „Én így szeretek élni. Nem tudom elviselni az élet üres járatait…” Később hozzátette, hogy őt a düh és a vita élteti, és ha oda kell csapnia valahová, akkor odacsap. Ilyen volt. Ezer fokon égő művészember. Kétszer nősült. Az első felesége főiskolai osztálytársa volt, és nem tartott sokáig a kapcsolat. A második Szemere Vera, aki egy fiúval, Gáborral ajándékozta meg. Belőle is elismert rendező lett, ám 47 esztendősen, hosszú betegség után hunyt el 1994-ben. Édesanyja esztendő múlva követte őt. Várkonyi Zoltán ekkor már régen nem élt. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész 1979. április 10-én, csupán 66 esztendősen hunyt el. A hagyatéka felbecsülhetetlen, ő maga pedig a magyar filmművészet egyik ikonja. Bármit is írtak róla anno a fanyalgók.

Nyugodj békében, Várkonyi Zoltán!