Szinte barátom lett José Arcadio Buendía. Elolvastam egyszer, kétszer, hétszer a Száz év magányt, és rajongásig szerettem Gabriel García Márquez varázslatos mondatait, mesebeli, vagy nagyon is valóságos életképeit.
Szerettem a színpadon is, ahogy megelevenedett a könyv és ön, drága művésznő. Pilart játszotta. S akkor azt gondoltam, hogy bizony Márqueznek, a kolumbiai írózseninek tökéletesen igaza van, mert száz év bizony nem is elég, hogy az ember mindent belezsúfoljon ebbe a kesze-kusza életútba. Ön, mindössze 59 esztendőt kapott. Olvastam, a csatájáról, olvastam a folyamatos harcról, amelyet azzal az átkozott betegséggel folytat, és azt gondoltam, hogy ön legyőzhetetlen, mert teli s tele pakolta a teremtő a lelkét mindenféle érzelemmel. Márpedig az ilyen emberek erősebbek a vasnál, a gránitnál, a gyémántnál is erősebbek. Olvastam a küzdelméről, és csodáltam önt, hogyan volt képes úgy tenni, mintha a dolgok rendben lennének, a napok harmóniában telnének, a percek, az órák aprócska ajándékokkal kedveskednének.
Miközben szenvedett. S talán félt is. Mert félünk mindannyian. Félünk a holnaptól, az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, és félünk, ha az orvos egyszer csak a szemünkbe mondja: nem sok jóval biztathatom. Mi erre a válasz drága művésznő? Sírás, kétségbeesés, imádság? Vagy dac, és erő a betegség legyőzéséhez. Hogyan is beszélt akkoriban? „Hihetetlen nagy erőt kaptam a nézőktől, a kollégáktól, és nagyon fellelkesített, hogy mire vagyok képes. Önmagamnak is bizonyítottam…”
Három évig harcolt a gyilkos kórral, s ezalatt szinte folyamatosan színpadon volt, vagy a kamera előtt. Megszakítás nélkül dolgozott, és csak kevesen tudták, hogy közben min megy keresztül. Hogy milyen kezeléseket kap, milyen fájdalmak teszik pokollá az életét, és milyen lelkiállapotban kell felkelnie reggel, és újra és újra reggel – hogy még legyen holnap. Azt írták egyszer önről. „Alakításaiból egyszerre sugárzott lényének érzékeny, lírai és groteszk oldala. Szorgalmának, színészi alázatának tragikai képességének és egyedülálló humorának köszönhetően eljátszhatta a drámairodalom nagy szerepeit. Egyike volt a legigazabb színésznőinknek. Sokat tudott a számkivetettek, a vesztesek, a megalázottak sorsáról, indulatairól, lázadásairól…”
Talán a gyerekkor, Kőbánya sajátos hangulata tette önt ilyenné. Talán a bizonyítási vágy, amely végig ott dolgozhatott önben. S talán az a rettenetes asszony, az egykori osztályfőnöke, aki szinte kinevette, kigúnyolta, amikor megtudta, hogy színészi pályára készül. Később mesélt erről: „Annyira nem hitt bennem, hogy amikor beadtam a jelentkezésemet a főiskolára, kijelentette az egész osztály előtt: Pap Vera, ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak. Mondanom sem kell, ezzel a megjegyzésével mélyen a lelkembe taposott, miután sikeresen túljutottam a felvételi harmadik rostáján, bementem az első utamba eső IBUSZ irodába, kértem egy Hawaiiról szóló prospektust, és elküldtem a tanárnőnek azzal az aláírással: szeretettel és tisztelettel Pap Vera, a Színház és Filmművészeti Főiskola hallgatója…”
Pedig nem is színésznek, hanem bohócnak készült. Sokáig kergette ezt az álomképet, hogy majd megnevetteti a publikumot, és a bohócálarc mögött valóban önmaga lesz. Aztán minden másként alakult. Az egyik legfoglalkoztatottabb színésznővé vált, aki röviden, tömören és tökéletesen fogalmazta meg a mestersége lényegét: „az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét…
Mennyi sebet hordhatott magában. Hiszen mindössze egyéves volt, amikor az édesanyja meghalt, így aztán a két évvel idősebb nővérével új életet kezdtek. Az édesapjuk és a nagyanyjuk nevelte fel önöket. Még főiskolás volt, amikor már különleges talentumként emlegették. Gábor Pál rendező pedig rögvest főszerepet kínált az Angi Vera című, ma már kultfilmben. Nem csoda, hogy 1980-ban ezért a szerepért elnyerte a Chicagói filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját. Majd esztendő múltán ugyanazért megkapta a David di Donatello díjat is. Onnantól kezdve jöttek az újabb felkérések – az újabb szerepálmok. De talán nem is álmok voltak ezek, inkább csak lehetőségek a bizonyításra. A Csapd le csacsiban, a Névtelen várban, a Roncsfilmben, a Dögkeselyűben, az Uramistenben. És a kritika parádés volt, és úgy szólt: „Pap Vera több szerepében is bizonyította, milyen sokat tud a peremlét sötét útvesztőiről, az emberi kiszolgáltatottságról, és magáról a színészi mesterségről. Ráadásul kiváló humorral is megáldotta a Teremtő, s ha a szerep úgy kívánta, hogy mulattasson, akkor azt is megoldotta. A humor és a groteszk nagymestere volt.
Évtizedekig volt hűséges a Vígszínházhoz. Egyszer azt mondta: „Amíg nem kaptam olyan szerepet, amiben be tudtam bizonyítani, hogy van humorom, nehéz volt az életem. Hiszen mindenki azt gondolta, hogy naivának már öreg vagyok, öregnek meg túl fiatal…” S bárcsak öreg lehetne drága művésznő! Bár csak ott ülhetne a szigligeti ház tornácán, már kissé visszavonultan, a szerepeket megválogatva, mert ott volt a legboldogabb az ügyvédként dolgozó férjével, aki rajongásig szerette önt. Szigliget volt az ön tündérszigete: „Elég nagy váltás volt valóban. Férjhez mentem Szigligetre, így esett, hogy vidéki lány lettem. Nem is volt nagy áldozat a férjemért vidékre költözni, egész egyszerűen, ahogy az ember öregszik, megunja Budapestet, a nyüzsgést és válik egy kis nyugalomra. Most már vidéken van az a fajta élet, ami a koromhoz jobban passzol…”
Ötvenes, energikus, csinos nő. S közben ott bent, a testében az a valami egyre csak nőtt. Azt írták, hogy méltósággal és türelemmel viselte hosszú betegségét. Hogy nem panaszkodott, hogy a betegsége alatt folyamatosan játszott, s még 2014 őszén is főszerepet vállalt a Fátyol nélkül című előadásban. És aki látta, aki ott volt, az sírt, az a könnyeit törölte, mintha a nézők már pontosan tudták volna, hogy utoljára látják színpadon önt. Aztán 2015. február 8-án, vasárnap lépett utoljára színpadra. Azon a tavaszon egy ausztriai klinikára utazott, hogy részt vegyen egy különleges kezelésen. Az utolsó szalmaszál volt, az utolsó remény. De nem segített, akkor már senki és semmi sem segített. Hazautazott, és 2015. április 9-én, 59 évesen elaludt örökre. S azóta hiányzik.
Nyugudj békében, Pap Vera!
