Száguldanak a hetek, a hónapok, az évek, és az ember egyre nehezebben húzza be a kéziféket. Ezért is írok most neked Péter, hogy a nagy rohanásban az egyre halványuló arcod itt maradjon velünk.
Szeptemberben lesz két éve, hogy elaludtál azon a kórházi ágyon. Elaludtál végleg, s mondhatja bárki: ilyen a szép halál. Csendes, fájdalommentes, pillekönnyű, s te mintha tudtad volna, hogy már nincs sok időd hátra, egyszer azt nyilatkoztad: „egyébként magamnak sem kívánok hosszú életet. Most hatvannégy és fél éves vagyok és hetven éves koromig gondoltam élni…” Akkor még fél év volt hátra az életedből…
Annyi mindent kérdeznék tőled! Annyira sok érzelem kavarog bennem, hogy kicsit zavarban is vagyok. Az ember nehezen teszi fel a kérdést az egyik gyerekkori bálványának, hogy miért így, miért ilyen vadul, ilyen önsorsrontó módon éltél? Mi volt az az irtózatos erő, amely húzott, cibált, ráncigált magával az alkoholmámor felé? Miért nem lelted meg a lelki békédet, amikor rajongásig szeretett a közönség?
Annyi mindent kérdeznék Péter, s persze mesélnék is, mert nekem te, meg Révész Sanyi, meg Som Lajos és Závodi Janó, meg Köves Pinyő jelentettétek a legtöbbet gyerekkoromban. A Piramis koncert jelentette a jelent és az álombéli jövőt. Mert azt gondoltuk, hogy majd erről szólnak a hétköznapok: a rajongásról, a szerelemről, a zenéről, a dal erejéről. S te álltál ott szerényen a háttérben a színpadon, miközben mindenki megőrült Révész Sanyiért, a fiúk olyanok akartak lenni, mint ő, a lányok szerelmes leveleket írtak neki, s te, Péter, szinte kimaradtál ebből az össznépi őrjöngésből. Valahogy nem is illett hozzád. „Sosem akartam sztár lenni, én inkább egy jól képzett iparosnak tartom magam, aki miután elvégzi a színpadon a munkáját, hétköznapi életet él. Nem vagyok egy menő rocksztár fazon, a koncertek után hazamegyek, bekapcsolom a tévét, amerikai filmeket nézek, vagy zenét hallgatok…”
Hogyan kell élni Péter, hogy ne az alkoholmámorba meneküljön az ember? Hiszen sikeres voltál. Sikeres és népszerű mind a Piramisban, mind Bikiniben, teltházas koncerteken vehettél részt, tomboló, éneklő publikum előtt és azt csináltad, amit mindennél jobban szeretsz, amihez értesz, amiben különleges tehetségnek számítasz, s amiben igazán örömödet leled. A zenélésben.
Milyen démonokkal kellett megküzdened? És miért győztek le újra meg újra ezek a démonok. A lelked talán örökké élni akart, a tested viszont önálló életet élt. Infarktus, hasnyálmirigy-gyulladás, pokoli fájdalmak, rohammentő, kórházban eltöltött napok, halálfélelmek, még leírni és fájdalmas hová jutottál. Ha előre meg van írva a sorsunk, ahogy mondják, akkor az a vastag filc nagyon keserédes történetet fabrikált az életedből. A dörgő taps mellett ott volt folyamatosan a fájdalom csendje vagy a magány csendje. Aztán megint jött a taps, és újra felváltotta a néma szenvedés. Hátborzongató, hogy fél évvel a halálod előtt beszéltél arról, hogy már nem akarsz sok időt eltölteni ezen a földgolyóbison, s valami olyasmit is mondtál akkor, hogy nem kérsz az öregkor csatáiból, a kiszolgáltatottságból, az infúzióból, a betegségek lélek- és testölő támadásaiból.
Ugráltam, önfeledten sikoltozva ugráltam annak idején Agárdon a popstrandon. Csillebércen, az Újpest stadionjában, a BNV-n, és még ki tudja hány helyszínen, amikor fellépett a Piramis. Az emlék itt van bennem, bennünk, akik átéltük, akik szerettük, cipeljük magunkkal kitörölhetetlenül. Afféle útravaló ez, a biztonságosnak tűnő kispolgári lét közepette se felejtsük el a mámoros ifjúságot. A vad énünket. A szabadság illúzióját. Mert akkor, gyerekfejjel afféle hippinek gondoltuk magunkat a csöves nadrágunkban, egy üveg félig felhörpintett, kesernyés Kőbányai világossal a kézben. S pillanatokra azt gondoltuk, hogy mi magunk is rocksztárok vagyunk ott lent a tömegben. Rég volt Péter, te akkor főszereplő voltál, életünk filmjében.
Gallai Péter zseniális billentyűs. Ezt írták rólad, és te mosolyogtál közben. Mert volt egy sajátos, fanyar mosoly az arcodon néha, de csak kevesen láttak az álarcod mögé. Egyik zenésztársad mesélte, hogy amikor hosszú-hosszú évek után újra összeállt a Piramis és a Budapest Sportcsarnokban hatalmas bulit adott a nosztalgiázni vágyó idősödő jampecok és lelkes fiatalok előtt, akkor a koncertet megelőző napokban elvonókúrára vittek téged, hogy képes legyél végigcsinálni, végigjátszani azt a felejthetetlen néhány órát, amellyel visszarepítettetek az időben több ezer embert.
Hogyan kell élni Péter? Úgy megkérdezném tőled, hogy hol rontottad el, s hogy hol rontjuk el mi is oly sokan, oly sokszor ezt a valóság-showt. Hol, mikor és miért szavaznak ki minket belőle. Te már tudod a választ: ha valaki nem akar élni, az könnyen elindulhat a létrán a mennyország felé. Kevesen tudták, hogy kórházba kerültél az utolsó napokban. Moziban voltál a barátnőddel (lám a szerelem… ez a gyönyörűséges gyötrelem sem tartott életben…) és ott lettél rosszul a nézőtéren. Ott lettél újra rosszul, immár sokadjára. S megint jött a rohammentő, szirénázva száguldott veled, a híres zenésszel, akiért rajongtak az emberek, akivel együtt énekelték a Szállj fel magasra című örök slágert. Szirénázva ment veled a mentő és az volt az utolsó, a legeslegutolsó út. Út a végtelen felé.
Azt mondják, ott bent a kórházban kicsit jobban lettél, még ettél is a pokoli gyomorfájdalmak ellenére. És az újságok akkoriban még idézték tőled azt a mondatodat, amely úgy szólt, hogy: „Ittam én már eleget életemben…” Aztán eltelt a vasárnap, és te ott, a kórházi ágyon talán sok mindent átgondoltál. A gondolataid alighanem az élet és a halál körül foroghattak.
Majd elaludtál. Csendben, békességben.
Örökre…
